Svájci konszenzusos demokrácia működés közben

Gáspár Csaba írása

A svájci politikai rendszer több szempontból is nagyon érdekes, és bizonyos vonásaiban szinte egyedülálló a világon. Legfőbb jellegzetessége, hogy egy ún. “Konkordanzdemokratie” azaz konszenzusos demokrácia, aminek célja definíció szerint “minél nagyobb számú szereplő (pártok, egyesületek, kisebbségek, társadalmi csoportok) bevonása a politikai folyamatba, és a döntések meghozatala konszenzus elérésével”[1]. Ez az alapgondolat azon a szemléleten alapul, hogy a konszenzusos demokrácia igazságosabb a hagyományos "győztes mindent visz” értelmezésnél, ahol a választás vesztesei ellenzékbe vonulnak és semmi beleszólásuk nem lehet a döntéshozatalba ill. végrehajtásba. Ez a fajta, “kölcsönösen kizáró” vagy konkurens (többségi) demokrácia megakadályozza, hogy jelentős politikai erők és a mögöttük álló választópolgárok képviselve legyenek a politikai színtéren, és ez különösen igazságtalan helyzetet teremthet olyan országokban, ahol a társadalom politikai, kulturális, vallási, nyelvi stb. szempontból heterogén.[2] Ilyen helyzetben a társadalom politikai tagozódása sokrétű, az egyes választói csoportok egyértelműen elkülönülnek a fent említett választóvonalak mentén, minden csoportnak megvan a maga pártja vagy érdekképviseleti szövetsége, emiatt a többségi uralom igazságtalan, és ráadásul egy olyan állandósult berendezkedéshez vezethet, ahol számos kisebb-nagyobb csoport soha nem lesz megfelelően képviselve, ami végül a demokráciából való kiábránduláshoz is vezethet.

Népszavazások

 

A svájci konszenzusos demokrácia fontos alappillérei a közvetlen demokrácia intézményei, az iniciatívák és referendumok.[3]

Referendumok

A referendumok tulajdonképpen a parlament által kezdeményezett törvényjavaslatok utólagos jóváhagyása egy népszavazás keretében. Egy referendum lehet kötelező vagy fakultatív, az alkotmányt érintő kérdések minden esetben kötelezőek, míg az általános törvényhozást érintő kérdésekről csak akkor írnak ki népszavazást, ha azt három hónapon belül legalább 50 ezer állampolgár az aláírásával kezdeményezte. Amennyiben a referendumon a törvényt elutasítják, a törvényhozási folyamat elölről kezdődhet. Mivel egy referendum kiírását bárki (politikai párt vagy érdekcsoport) kezdeményezheti, és a népszavazáshoz szükséges szavazatok száma relatív alacsony, nyilvánvaló érdek, hogy a politikai erők minél szélesebb rétege involválva legyen a törvényalkotásban vagy az azt megelőző egyeztetésekben, ahogy Kriesi írja: “Hogy az elégedetlen csoportok ne szabotálhassák a törvényhozást népszavazási kezdeményezéseikkel, minden olyan szervezetet, mely képes a kiírás kezdeményezésére, valamilyen formában integrálták a politikai folyamatba – akár a kiterjedt előparlamenti egyeztetési folyamatokba, akár azokba a nagykoalíciókba, melyek 1959 óta kormányozzák az országot.”

Az utóbbi idők néhány érdekesebb fakultatív referenduma:

·       CO₂-törvény (törvény az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről 2021): elutasítva

·       Új vadászgépek beszerzése (2020): elfogadva (a korábbi referendumot elutasították)

·       Adóreform és nyugdíjfinanszírozás (2019): elfogadva

Kezdeményezések

Az iniciatívák ezzel szemben alulról jövő kezdeményezések, a "nép” indítja el őket (német neve “Volksinitiative”), és 100 ezer aláírást kell gyűjteni, hogy népszavazásra kerüljön az ügy.[4] Az iniciatívákat a parlament és a kormány a népszavazás előtt tárgyalja, javaslatot is tesz, ami a legtöbb esetben a kezdeményezés elutasítását jelenti.

Néhány nagyobb hullámot kavaró kezdeményezés az utóbbi időből:

·       Tömeges bevándorlás korlátozása (2020): elutasítva

·       Arc eltakarásának tiltása (“Verhüllungsverbot” 2021): elfogadva

·       Rádió- és TV-díj eltörlése (2018): elutasítva

Néhány marginális témát érintő vagy extrém kezdeményezés:

·       7500 CHF minden svájci állampolgárnak (Helikopterpénz-iniciatíva)

·       Az országkód beépítése a rendszámtáblába

·       Feltétel nélküli alapjövedelem

Következtetések

A népszavazások hatékonyságát vizsgálva Kriesi arra jutott, hogy bár ezek még ma is igen népszerű és gyakran alkalmazott eszközei a közvetlen demokráciának, a törvényhozást a gyakorlatban csak csekély mértékben befolyásolják.

A fakultatív referendumokat tekintve, az 1848 és 2006 között benyújtott 2370 törvényjavaslat közül csak 160 esetben (7%) írtak ki népszavazást, míg az elutasított törvények száma nem érte el a 2%-ot. Ezek a szerény arányok arra engednek következtetni, hogy a referendumok nem közvetlenül fejtik ki hatásukat, hanem közvetetten arra kényszerítik a politikai elitet, hogy minél szélesebb körben vonják be a különböző politikai és társadalmi csoportokat a törvényelőkészítésbe.

Az polgári kezdeményezéseket elemezve nem változik a kép, Kriesi következtetése szerint: “Az iniciatíva, úgy tűnik, meglehetősen tompa fegyver. A kezdeményezések körülbelül egyharmadát (30 százalék) támogatóik visszavonták, még mielőtt szavazásra került volna sor. A többi esetben a választók általában a kormány ajánlását fogadták el, ami legtöbbször a javaslat elutasítását jelenti. Összesen csupán 15 népi kezdeményezést (6 százalék) fogadtak el népszavazáson.”

A helyzetet tovább árnyalja, hogy ha egy kezdeményezést el is fogadtak, a parlamentnek ill. kormánynak széles eszköztára van, hogy a törvényt késleltesse, felhígítsa, elszabotálja. Az egyik legnagyobb vihart kavart kezdeményezés, a 2014-ben hajszál híján megszavazott “Tömeges bevándorlás elleni” iniciatíva erősen felhígult változata lépett végül törvényi erőre, így az eredeti szándék gyakorlatilag alig valósult meg. Az iniciatívát elindító párt, az SVP éveken át élesen kritizálta ezt az eljárást, a gyakorlatban azonban nem nagyon tehetett ellene, mert a többi párt az ilyen populista kezdeményezésekben mindig összezárt ellenük. Ezért is kezdeményeztek 2020-ban egy újabb bevándorlásellenes népszavazást, ami viszont visszafelé sült el, lévén elég jelentős arányban elutasították (62% nem - 38% igen), ezzel az egész téma - egy időre legalábbis - úgy tűnik partvonalra került.

A mágikus képlet

 

A svájci konszenzusos demokrácia egyik legérdekesebb jelensége az ún. “mágikus képlet” (Zauberformel), ami a kormány (Szövetségi Tanács, német “Bundesrat”) proporcionális összetételét határozza meg: a legfelsőbb végrehajtó hatalom tagjait mindig a 2:2:2:1 arányosság szerint választják meg, ahol a 3 legerősebb párt kap 2-2 helyet, a negyedik pedig egyet. A jelenlegi kormányban a következő pártok vannak képviselve (a legutóbbi választáson elért eredmény szerinti sorrendben):

·       SVP (Svájci Néppárt, jobboldali, populista, EU szkeptikus): 2 hely

·       SP (Szociáldemokrata Párt, klasszikus szociáldemokrata értékek: erősebb állam, nyitott társadalom, környezetvédelem, erős EU integráció): 2 hely

·       FDP (liberális párt, liberális értékekkel: egyéni szabadság és felelősségvállalás, esélyegyenlőség, tolerancia stb.): 2 hely

·       CVP (Kereszténydemokrata Néppárt, liberális-szociális program): 1 hely.

A mágikus képlet eredete az ötvenes évekre megy vissza, és egész története azt tükrözi vissza, hogy a hosszútávú stabilitás és széleskörű konszenzus mindig is a svájci politikai élet legfontosabb értékei voltak. A mágikus képlet tulajdonképpeni megalkotójának Martin Rosenberget tartják, aki hosszú évekig a KVP (CVP elődje) főtitkára volt, és már az 50-es évek elejétől azon a stratégián dolgozott, hogy az összes meghatározó párt erősségüknek megfelelően képviselve legyen a végrehajtó hatalomban. Ennek eléréséhez a háttérben ügyesen mozgatta a szálakat, és végül minden fontos politikai erővel sikerült megegyezni: mind a KVP, mind pedig a liberálisok (FDP) hajlandóak voltak lemondani egy helyről (az akkori kormányban 3 helyük volt), az SP-nek pedig, aki szeretett volna kimozdulni ellenzéki szerepéből, így két hely jutott volna az új felállásban. Emögött a szándék mögött természetesen nem csak a konkordancia eszméjének idealizmusa állt,  hanem az a törekvés is, hogy a kormányban egy kiegyensúlyozott bal- és jobboldali, polgári - szociáldemokrata erőviszony alakuljon ki, ahol a KVP a mindenkori mérleg nyelvének a szerepe jut majd.

A mágikus képlet évtizedeken át valódi stabilitást hozott, és a kormány összetétele kb. 80-90%-ban tükrözte vissza a valós politikai erőviszonyokat, egészen a 90-es évek elejéig, amikor az SVP fokozatosan megerősödött, és 1995-től gyakorlatilag minden választást megnyert. A 2000-es évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a mágikus képletet ki kell igazítani, erre végül 2016-ban került sor, innentől kezdve az SVP 2 helyet kapott, a CVP pedig az erőviszonyoknak megfelelően egy helyről visszalépett.

Azóta a helyzet a zöldek előretörésével még bonyolultabbá vált, és a legutóbbi választások után egyértelmű lett, hogy a mágikus képlet már nem igazságos, mert bevezetése óta még soha ennyi választópolgár nem képviseltette magát a kormányban, mint ma. Az egyik gyakran hangoztatott kritika szerint az SP és FDP már most felülreprezentálva van, mert az SVP egyedül majdnem annyi szavazatot szerzett mint ők ketten. A matematikai kalkulációk mellett egy másik érdemi kifogás, hogy az SP és a zöldek politikai programja nagyon hasonló, és a jelenlegi képlet szerint 3 helyet kellene kapniuk, de az együttes 30 százalék körüli választási eredményükkel ezzel megint csak erősen felül lennének reprezentálva.

Mindenesetre úgy tűnik, Svájc egyelőre ragaszkodik a tradíciókhoz és stabilitáshoz, a zöldek egyelőre nem kaptak helyet a kormányban, annak az íratlan hagyománynak megfelelően, hogy hivatalban lévő kormánytagot nem hívnak vissza. A téma nyilvánvalóan nincs lezárva, de valószínűleg a kormány összetétele addig nem fog változni, amíg az új erőviszonyokat megszilárdultnak nem tekintik, és a mágikus képletet természetes üresedés (visszalépés) révén korrigálni lehet.

Néhány érdekes tény a Szövetségi Tanács működéséről (forrás):

A hét kormánytag alapvetően minden ügyről közösen, többségi szavazással dönt. Emellett mindegyik “szövetségi tanácsos” egy adott tárca minisztere is, ugyanakkor minden kormánytagnak jelentős beleszólási és befolyásolási lehetőségei vannak a saját szervezeti egységén túl is. A tárcák elosztását maguk a kormánytagok végzik, a parlamentnek ebbe nincs beleszólási joga.

Nincs utasítási jogkörrel felruházott kormányfő vagy miniszterelnök, minden évben megválasztanak ugyanakkor egy “szövetségi elnököt” (Bundesratpresident), akinek valójában inkább formális szerepe van (“első az egyenlők között”), ő képviseli a kormányt ill. legmagasabb szinten Svájcot. A szövetségi elnök (ill. alelnök) megválasztása során a hagyomány szerint mindenkire sor kerül.

A szövetségi tanácsosok éves javadalmazása jelenleg 445e CHF, a szövetségi elnöknek további 12e CHF jár az adott évben. A kormánytagok nyugdíja 222e CHF (az éves bérük fele), amit azért vezettek be annak idején, hogy a kormánytagok anyagi okok miatt ne maradjanak halálukig hivatalban.

 

Források:

BUNDESRAT: Der Krimi, der zur Zauberformel führte, Luzerner Zeitung 2019 (link)

Die Zauberformel: Entstehung, Probleme, Alternativen, Neue Zürcher Zeitung 2019 (link)

Hanspeter Kriesi: Közvetlen demokrácia - Svájc esete (2014) (link)

Bundesrat wiki oldal

Link a svájci népszavazásokra

 

 

 

 

---

[1] https://de.wikipedia.org/wiki/Konkordanzdemokratie. Ahogy a wiki oldala is kifejti, tisztán konszenzusos demokráciák nincsenek, Luxemburg, Svájc, Hollandia és Ausztria mutatnak fel a legtöbb jellegzetességet ebből a fajta politikai berendezkedésből.

[2] Svájc elég jellegzetes példa: 4 hivatalos nyelv (azon belül számos nyelvjárás), 2 hagyományos vallás + iszlám, kantonális jellegzetességek stb.

[3] A továbbiakban Hanspeter Kriesi: Közvetlen demokrácia - Svájc esete c. cikkének magyar fordításának a terminológiáját használom

 

[4] https://www.bk.admin.ch/bk/de/home/politische-rechte/volksinitiativen.html