Szinkronfordítás filmszakadás után

Mohácsi Árpád 

Képzeljük el, hogy valami sorscsapás következtében egy filmből nem ismerünk mást csak az egyes dialógusok leírt szövegét, ráadásul ezt is egy különös idegen nyelven, amelynek a kódolt jelképrendszerét még külön meg kell fejtenünk.

 

Egy kicsit hasonló feladattal szembesül a bátor vállalkozó, aki középkori trubadúrversek fordítására adja a fejét. A szövegek egy komplex színházi, sőt olykor cirkuszi produkció részét képezték, a szövegírók többsége kiváló előadó és zeneszerző is volt egyúttal. (Vagy csak sok pénze és biztos ízlése volt, hogy produkciókat vásároljon.)

 

Egyik kedvenc trubadúrom a Coimbrában egyetemet alapító Dénes nevű egykori portugál király. Ő a portugál középkori változatában írt, a korszak lírájának nyelve Ibériában ez az ún. galegó-portugál. Ezekről a galegókról a terveim szerint még fogok írni, most talán annyit róluk, hogy a katolikus zarándoklatokról híres Santiago de Compostela környékén élnek a nyelv mai beszélői. Akkor tisztáztuk a nyelvet. Most jön a műfaj. Természetesen ebből is többféle volt, de legjellemzőbb a magyarul minimum gyanatagon hangzó barátdal, ami egyáltalán nem az, aminek első hallásra vélnék. A megszólított valóban a költői én barátként tisztelt szerelmese, ám ez a költői én, aki a versben beszél, egy nő. Ráadásul van még egy csavar a történetben, hiszen a szöveg szerzője férfi, aki a fiktív beszédhelyzetben nőként szólal meg. Talán az lehet a műfaj eredete, hogyha én férfi vagyok, de szeretett nő bőrébe bújok a versben, és viszonzom a férfi  szerelmét, akkor a kimondás ereje révén,  egyfajta szómágiával a valóságban is megvalósulhat az áhított szerelem. Különös játéklehetőséget biztosított ez a beszédforma az előadásokon! Hiszen egy köztudottan férfi előadó, akár maga a király, eljátszotta, hogy ezúttal bizony nő, ami azért elég vaskos tréfákra is alkalmat adott. És ez még nem volt elég! Mert ettől kezdve tudatosan játszottak az előadók azzal a lehetőséggel, hogy akár mondatról mondatra vagy strófáról strófára megváltoztatták a beszélő személyét. Dénes király nekem rendkívül kedves papagájos versében (lásd jobbra a műfordítások között Volt egyszer egy szép pásztor) éppen az a fő versszervező elem, hogy nem lehet mindig tudni, hogy az egyes megszólalásoknál ki a beszélő, a szeretett hölgy, a papagáj, a szolgálólány vagy az éppen betoppanó lovag. A szövegek nyelvét tovább terheli a sajátos nyelvhasználat, olyasfajta kódolt nyelvre kell gondolnunk, mint a magyar népdaloknál, a szöveg megértéséhez tudni kell, hogy mi a vörös szárnyú keszeg...  A kortárs befogadást nagyban elősegítette a látvány, a zene, a színészi előadás. Ebből nekünk nem sok maradt, bár a zene rekonstrukciójára vannak kísérletek. Fennmaradtak bizonyos középkori kották, de ez a kottajelzés csak a hangok egymáshoz viszonyított rendjét mutatja, nem ismerjük a hangnemet, a ritmust. A hangnemet úgy próbálták rekonstruálni, hogy a képek alapján megépítették a hangszereket, és megvizsgálták, hogy szólnak. A ritmust a versszöveg alapján próbálták elképzelni. Talán így hangzott egy középkori portugál vers elénekelve (türelem, sokszor meg kell hallgatni ahhoz, hogy valóban élvezni lehessen).