Szinkronfordítás filmszakadás után

A brazil irodalom Jorge Amado-n túl

Jaloo és Duda Beat - interjú Urbán Bálinttal

 

 

A szerző Brazíliában

Hosszabb időt töltött nemrégiben Brazíliában egyetemi oktatóként. Milyen mostanság egy brazil nagyváros irodalmi élete? Volt-e valami nagyon feltűnő európai szemmel?

2017 és 2019 között Fortalezában éltem, az észak-keleti régióhoz (brazilul: Nordeste) tartozó Ceará állam nagyjából két és félmilliós fővárosában. Az irodalmi élet elég intenzív, sok a helyi kiadó, folyóirat, erősek a lokális hagyományok és a regionalizmus. Mivel Brazília szinte átláthatatlan méretű ország, az irodalmi tér is sokkal inkább regionális központok köré szerveződik, melyeknek megvannak a saját hagyományaik, jellegzetességeik. Ennek következtében sokkal nagyobb az irodalmi mező fragmentáltsága, az irodalmi termelés nem koncentrálódik kizárólagosan a gazdaságilag és kulturálisan progresszívebbnek tartott déli területekre (Rio de Janeiro, São Paulo), nagyon sok az egymással párhuzamosan működő, autonóm irodalmi mező és hagyomány. Az irodalmi életnek ez a fajta szóródása közép-európai perspektívából nem csak meglepő, de egyúttal zavarba ejtő is, hiszen az egyes alközpontokban és gravitációs pontokban különböző hagyományrétegek, diskurzusok, nyelvi regiszterek, poétikák és politikák működnek, melyeket nem csak kívülállóként, de még egy másik tájegységről származó brazilként is nehéz a maguk teljességében átlátni és érteni. Az irodalmi tereknek és hagyományoknak ez a párhuzamossága jól tetten érhető az irodalomtörténeti kézikönyvek mintázatán, szerveződésén is. A szintetizáló igényű brazil irodalomtörténetek mellett, ugyanolyan legitim és normaképző erejű műveknek számítanak példának okáért a cearái irodalom, a bahiai irodalom vagy a paranái irodalom regionális történetei.

 

    Fortaleza

 Az irodalmi eseményeket az európai gyakorlatokkal és normákkal összehasonlítva fokozott lazaság jellemzi. A felolvasások, könyvbemutatók általában kevésbé formálisak, kevésbé merevek, nagyobb teret kap a spontaneitás, a humor és a kommunikáció a közönséggel. Az irodalmi eseményeket nem lengi át sem az „itt most valami kivételes és megrendítő történik” átszellemült hangulata, sem a magas kultúra merev ünnepélyessége, sem a kulturális exkluzivitás/elitizmus aurája. A nagyobb közvetlenség természetesen inherens brazil sajátosság, ugyanúgy, mint mindenfajta struktúra és program kaotikus kiszámíthatatlansága. Az irodalmi események esetében meglátásom szerint ez mindenképpen felszabadító erejű.

Emellett én úgy láttam, hogy több a hagyományos irodalmi gépezet működését megkerülő és/vagy aláásó underground kezdeményezés, mind az események, mind a kiadás szintjén. Sok a fénymásolatban terjesztett, szamizdat-szerű kiadvány. Ezeket vagy alternatív csoportosulások, vagy maguk a szerzők készítik, sokszorozzák és terjesztik a városban, főleg a buszokon, a megállókban, az egyetemek udvarán és a kocsmákban. Az infrastruktúrákhoz való nehezebb hozzáférés és az anyagi erőforrások hiánya mellett az irodalom ezen nem szabályozott terjedése egy komoly helyi hagyományt is maga mögött tudhat, az úgynevezett literatura de cordel diskurzusát, mely az észak-keleti brazil folklór egy jellegzetes kulturális formája. A literatura de cordel tulajdonképpen egyfajta népköltészet, melynek gyökerei egészen a gyarmatosítás hajnaláig érnek vissza, de mindemellett egészen a mai napig szerves részét képezi a Nordeste kultúrájának és a brazil irodalom világának. Az általában kötött, a középkori portugál költészet poétikáiból származó formákban íródó elbeszélő költeményeket fametszetekkel illusztrált kis füzetek formájában árulták és árulják még mindig a vásárokban és a piacokon, kifeszített kötelekre aggasztva. Erre vezethető vissza a literatura de cordel elnevezés is, hiszen a portugál corda szó kötelet jelent.

Mennyire lett „nagykorú” a brazil irodalom? Sikerült levetkőzni az egykori gyarmati lét következményeit?

A brazil irodalom története elbeszélhető akár az európai formák és beszédmódok hatalmából való elszakadás és az autonómia kivívásának történeteként. Az ország 1822-ben függetlenedett Portugáliától, és lépett ki ezáltal a gyarmati státuszból, így Kant híres felvilágosodás-definícióját visszhangozva politikai értelemben tulajdonképpen belépett a nagykorúságba. Az irodalmat és a kultúrát azonban ennek ellenére még sokáig az európai minták határozták meg, mely elsősorban gazdasági és politikai okokra vezethető vissza. A nemzetépítéssel szövetségre lépő romantika megkezdte egy sajátos brazil irodalmi nyelv és diskurzus kialakítását, de nem tudta kreatív módon kiszakítani magát az európai reprezentációs formák gravitációs mezejéből. A 19. század végén két világirodalmi szempontból is jelentős, bár Brazília periférikussága miatt a nemzetközi kontextusban kevéssé ismert szerző – Sousandrade és Machado de Assis – egy egészen autonóm irodalmi termelés nagy előfutáraiként jelentek meg. Míg Sousandrade hosszúverseiben a futurizmus európai felbukkanása előtt több évtizeddel tetten érhető egy egészen kiérlelt futurista poétika és politika, addig Machado de Assis regényei a modernista próza első nagy megnyilvánulásaiként is olvashatóak Joyce, Kafka és Virginia Woolf szövegeit megelőzve. Ezek a világirodalmi tudatban kevéssé reprezentált életművek tulajdonképpen a világirodalom, illetve szűkebb értelemben véve az irodalmi modernség (mind a próza, mind a líra) hagyományos nagy elbeszélését is megkérdőjelezik.

 

 Rio de Janeiro

Az európai hagyományokkal való viszonyban mindazonáltal a nagy rendszerszintű átstrukturálódást, és a brazil irodalom sajátos, kellőképpen önreflexív diskurzusainak kialakulását alapvetően a Modernismo összművészeti forradalma hozta el az 1920-as években. A Modernismo nem csak Latin-Amerika legizgalmasabb és leggazdagabb avantgárd hagyományát hívta életre, de egyúttal komoly irodalom- és identitáspolitikai válaszokat is kidolgozott a brazil kultúrát hosszú évszázadok óta kísértő saját és másik dialektikára. Oswald de Andrade a modernista mozgalom legelhivatottabb képviselője a kulturális kannibalizmus gyakorlatában találta meg a megoldást a nemzeti identitás és az európai hatások közötti problematikus viszonyrendszer rendezésére. Andrade olvasatában nem kell kategorikusan elutasítani az óvilág kulturális és irodalmi tradícióit, ezeket sokkal inkább kannibalizálni kell, azaz bekebelezni, megemészteni. A viszony a kívülről érkező hatásokkal így nem egy egyszerű, repetitív és szolgai átsajátítás, hanem sokkal inkább kritikai és felforgató. Tupi or not tupi – that is the question! – írja Andrade a programalkotó Kannibál Kiáltványban (Manifesto Antropófago) az 1928-as évek végén.

Viszont ez a történet, amit az imént felvázoltam sem egészen egyértelmű, hiszen már a Portugáliából importált barokk égisze alatt megszülető első irodalmi próbálkozásokba belekódolódik a formálódó Brazíliából mássága, és a következő évszázadokban kívülről érkező asszimilált irodalmi és kulturális kódok, struktúrák és formák sem a maguk tisztaságában érvényesültek az országban. A kezdetektől fogva beleíródik az átsajátított diskurzusokba a különbség, az óvilági normáktól való trópusi elkülönböződés. Az indián őslakosság, a behurcolt afrikai rabszolgák és a portugál gyarmatosítók találkozásából megszülető brazil kultúra eleve hibrid. Az antropológiai és kulturális hibriditás, az európaitól radikálisan eltérő klimatikus és természeti viszonyokkal értelemszerűen ellehetetleníti az importált modellek egyértelmű, tiszta és problémamentes alkalmazását. A barokk tropikalizálódik, a felvilágosodás eltorzul a rabszolgatartó társadalomban, a romantika pedig az európai ember számára nehezen hozzáférhető indián örökséget aktiválja. A Modernismo attól vált igazi vízválasztóvá a brazil kultúrában, mert pont ezt a különbséget, az elkülönböződés és a hibridizáció logikáját tette meg az irodalmi és a kulturális identitás és termelés sarokkövévé.

Feltűnő, hogy többek közt Borges, Llosa vagy Marquez révén a latin-amerikai spanyol irodalom nagy divat lett világszerte, ugyanakkor a brazil szerzők közül, csak a közhelyeiről elhíresült Paulo Coelho vagy a politikai okokból futtatott Jorge Amado tudott igazán ismertté válni. Mi lehet ennek az oka? Nincsenek jó brazil írók?

Hogyne lennének! Ahogy említettem a Modernismo a legsokrétűbb, a legkiterjedtebb és a legizgalmasabb avantgárd hagyomány az amerikai kontinensen. Erről létezik egyfajta hallgatólagos irodalomtörténeti konszenzus. A Modernismo második fázisának képviselői közül, a kérdésben is említett Amado mellett a szintén szocialista realizmust művelő Graciliano Ramos került be a világirodalmi tudatba. Főműve, az Aszály magyarul is olvasható. Hogy a nagy latin-amerikai boom-ról miért csúsztak le a brazil szerzők az már összetettebb kérdés. A boom szerzőivel egyidőben alkotó olyan brazil szerzők, mint Guimarães Rosa vagy Clarice Lispector, messze állnak a mágikus realizmus világától. Azonban azt is túlzás kijelenteni, hogy a boom-mal párhuzamosan nem épültek be brazil szerzők az átstrukturálódó világirodalmi rendbe. Az említett két prózaíró például viszonylag gyorsan részévé vált a nemzetközi kánonnak, sőt Lispector körül Hélene Cixous-nak köszönhetően egyfajta kultusz is kialakult a tomboló poszt-strukturalizmus Franciaországában. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy a Márquez & Co. népszerűsége mintha picit kitakarta volna a 20. század második felének jelentős brazil szerzőit. Nem látom át pontosan a kulturális cserefolyamatok politikáját és dinamikáját. Az tény, hogy a bossa-novával Brazília at 1960-as évekre importáló kultúrából exportáló kultúrává vált. A nagy exportcikk azonban nem az irodalom lett, mint a hispano-amerikai országok esetében, hanem a zene.

 

Salvador de Bahia

  

A brazil nemzet kialakulásában különleges szerepet játszott a szépirodalom. Arra gondolok, hogy ezt a sokféle eredetű országot az irodalom segítségével is próbálták nemzetté formálni. Manapság tapasztalható, hogy az irodalomnak kitüntetett szerepe lenne a társadalmi problémák megoldásában? Hol a helye az irodalomnak?

A romantika és később az annak örökségéből táplálkozó avantgárd törekvései a társadalmak, a nemzet, vagy éppen a világ átalakítására az átstrukturálódott társadalmi, politikai és gazdasági játékterekben úgy gondolom, hogy már régóta elvesztették relevanciájukat. Legyünk őszinték: az irodalom a kulturális elit rezervátuma, vagy ha élesebben akarok fogalmazni, akkor játszótere. És egy olyan társadalomban, mint a brazil, mely egy rabszolgatartó struktúrából fejlődött ki és annak ellentmondásait, dichotómiáit és kegyetlenségeit nem sikerült feloldania a rabszolga-felszabadítást követő lassan 130 év alatt, egyszerűen naivitás lenne azt gondolni, hogy az irodalom bármit is tudna változtatni a jelenlegi, egészen elborzasztó társadalmi állapotokon, valamint a javak brutálisan egyenlőtlen eloszlásán. A kevéssé urbanizált és indusztrializált belső területeken, valamint a nagyvárosi favelákban összevonva több analfabéta él mint amennyi São Paulo lakossága (12 millió fő). Én sajnos nem látom, hogyan és mivel tudna hozzájárulni az irodalom a társadalmi emancipációhoz, a társadalmi mobilitás elősegítéséhez és a mélyszegénység felszámolásához. Mivel az irodalom szinte kizárólag a gazdaságilag és kulturálisan privilegizált rétegek körében terjed, a problémák egyértelmű tematizálásával rámutathat olyan jelenségekre, melyekkel a kulturális elit esetleg nincs tisztában. De Brazíliában a nyomor nem periferikus, elég ha csak felidézzük Rio de Janeiro szimptomatikus városképét: a Copacabana felhőkarcolói mögötti utcában már ott rohadnak a dombokon a bádogvárosok. Szóval a felső- és középrétegeket nem a szociálisan érzékeny és érzékenyítő regények, versek vagy drámák fogják kizökkenteni és rábírni a társadalmi viszonyok megváltoztatásának igenlésére.

 

Ubajara

 Brazíliát jelenleg egy perverz félőrült irányítja. A vírus kezelésében tanúsított magatartása véleményem szerint szimptomatikus, hiszen a betegség nyilván könnyebben terjed a tömegközlekedést használó városi tömegek, valamint a rossz higiéniás és botrányos lakhatási viszonyok között élő, alultáplált lakosság körében, mint a zárt lakóparkok buborékvilágaiban. A katonai diktatúra örökségét nyíltan éltető fasisztoid idióta tulajdonképpen a Volksmord felé kormányozza az országot, hiszen az utóbbi hónapok ámokfutásából most már egyértelműen látszik, hogyan gondolja el a társadalmi problémák megoldását: aki szegény az nyugodtan dögöljön meg. Brazíliában az osztálykérdés értelemszerűen elválaszthatatlan a faji kérdéstől, így a legrosszabb forgatókönyv szerint a nemzettesttel jelenleg is zajló biopolitikai kísérlet végén Bolsonaro elégedetten hátradőlhet, hiszen a szegénységgel együtt felszámolta az indián és az afrobrazil közösségeket is. Ilyen körülmények között, amikor Manaus határán azért égetik az esőerdőt, hogy tömegsírokat ássanak, felelőtlenség az irodalom társadalomformáló erejében bízni.

Milyen kortárs brazil szerzők olvashatók magyarul, akiknek a műveit az olvasóink figyelmébe tudná ajánlani?

Szigorú értelemben vett kortárs szerző sajnos nagyon kevés olvasható magyar fordításban. Emlékeim szerint jelenleg is aktívan alkotó kortárs írótól utoljára 2005-ben került kiadásra könyv (Chico Buarque: Budapest). Novellák jelentek meg különböző szerzőktől Pál Ferenc, Lukács Laura és Bense Mónika fordítói és szerkesztői munkájának köszönhetően. Illetve van még néhány vers elszórva folyóiratokban. Ez kétségkívül lehangoló, hiszen egy elképesztő gazdagságú irodalomról van szó, melyre érdemes lenne odafigyelnünk. Az viszont mindenképpen előremutató, hogy a Magvető jóvoltából 2018 óta a 20. század talán legfontosabb brazil prózaírója, Clarice Lispector immáron elérhető magyar fordításban. A hazai világirodalmi tudat egy régi nagy hiátusa lett ezzel feloldva. A művek (Minden történet, 2018; A csillag órája, 2019) kritikai fogadtatása azonban korántsem lett olyan intenzív, mint amilyet egy ilyen szintű világirodalmi szempontból is kifejezetten jelentős szerző esetében elvárnánk.

Megfigyelhető a legújabb brazil irodalmi törekvésekben valamilyen különlegesség? Felfedezett új szerzőket, akikre mindenféleképpen figyelni kell?

A teljesség és az irodalomtörténeti pillanat tudatosításának igénye nélkül pár név, akikre oda kellene (illetve kellett volna) figyelni: João Ubaldo Ribeiro, Lygia Fagundes Telles, Rubem Fonseca, Milton Hatoum, João Gilberto Noll, Virna Teixeira, Angélica Freitas, Carlos Emílio Correia Lima, Chico Buarque, Luís Serguilha, Luiz Ruffato, Alberto Mussa, és nem lehet eleget hangsúlyozni a brazil James Joyce-ként számon tartott Guimarães Rosa jelentőségét, aki egyébiránt Rónai Pállal való mély barátságának köszönhetően még magyarul is tudott valamennyit.

 

A szerző egy helyi zenélgetésben

  

A zene különösen fontos helyet foglal el az életében, esetleg tudna ajánlani egy-két érdekes brazil zenét, amit mostanában ismert meg?

Brazíliában a különböző zenei hagyományoknak, műfajoknak és stílusoknak olyan mértékű szóródása alakult ki az elmúlt bő száz évben, mely ép ésszel felmérhetetlen. A nagy nemzetközi elismertségnek örvendő szamba és bossa-nova csak a jéghegy csúcsa. A zene ott van mindenhol, átitat mindent, a tömegközlekedéstől kezdve a kereskedelmen át a politikáig. Hobbizenészként komoly zenei vizsgálódásokat folytatva több év után is találkoztam olyan zenei műfajjal, melyet még hallomásból sem ismertem. Szigorúan csak abból a nagyobb tájegységnek a zenéiből szemezgetek most, amit szerencsém volt közelebbről megismerni. A Nordeste folklórhagyományaiból alakultak ki az olyan populáris műfajok, mint a sertanejo, a forró és a frevo. Ezek még ma is elevenen élnek a zenei tudatban, mind a maguk eredeti formájában, mind újabb és újabb alműfajokra mutálódva. Salvador da Bahiából, a Fekete Rómából „vándorolt le” Rióba a hatvanas évek nagy brazil beatmozgalmának, a Tropicáliának a két enigmatikus alapító figurája, Caetano Veloso és Gilberto Gil, cearái származású a hetvenes évek egyszerre hippi és regionális ihletésű brazil folkmozgalmának két kultszerzője, Belchior és Fagner. A kortárs zenekarok és előadók közül az indie és a klasszikus rock örökségét újragondoló Selvagens á Procura da Lei, az art-punk és a glam csapásvonalaiban dolgozó Jonata Doll e os Garotos Solventes, valamint a ragadós stonerben utazó Void Tripper Fortaleza városához kötődnek. Az utóbbi években egyre izgalmasabb indietronica műfaj úttörői közül Jaloo és Duda Beat is az északkeleti országrészből származik.

Urbán Bálint (1984) luzitanista irodalmár, műfordító. A brazíliai Universidade Estadual do Cearán megszerzett oktatói tapasztalatait jelenleg az ELTE-n kamatoztatja.