Szokjunk át a kopoltyúra?

    

Baricco és a Barbárok

 

Götz Eszter

 

A kilencvenes évek közepén sejtelmes hangvételű novelláival robbant be az irodalmi életbe az olasz Alessando Baricco, akiről elég hamar mondogatni kezdték, hogy az évezred végének egyik legtehetségesebb írója. Több regényéből is film készült, ezek közül a legismertebbek a Selyem, illetve a Novecento, utóbbiból lett Giuseppe Tornatore rendező életművének egyik csúcspontja, Az óceánjáró zongorista legendája (a film óriási sikere nem utolsósorban Koltai Lajos zseniális operatőri munkájának is köszönhető).

 

Jelenet Az óceánjáró zongorista legendája című filmből

Az eredetileg filozófusnak és zenekritikusnak készülő Baricco sokféle műfajban otthonosan mozog, a tévés műsorvezetéstől a kortárs zenéig. De 2006-ban írt esszékötete, a Barbárok, ami 2019 végén jelent meg magyarul, távol áll a médiacelebek összegyűjtött írásainak divatjától. Sőt, éppen azt a világot igyekszik megérteni, ami az ilyesmit kitermeli. 2006 májusa és októbere között közölte le őket a La Repubblica napilap, 30 önálló, de egymással szorosan összefüggő részben, mint egy éppen születőfélben lévő gondolat friss naplóbejegyzéseit, amelyekben a szerző lassan, lépésről lépésre, az olvasókkal együtt jut el a kiindulóponttól a következtetésekig. Baricco az ezredforduló táján fölerősödött, nehezen megfogalmazható életérzés-fordulatot kutatja, nem is nevezi néven, hiszen még nem korszakhatárról, nem paradigmaváltásról van szó, inkább csak olyasmiről, mint amikor egy civilizáció érezni kezdi, hogy egy barbár horda közeledik a kapui felé. Bár az előőrsöt még nem látni, de a hangok már ott úsznak a levegőben, titokzatos erejükkel átrajzolva a falakon belül élők mindennapjait. A barbárok közeledése ez esetben abban az újfajta mentalitásban érhető tetten, amit Baricco így ír le: „...mindenki úgy érzi, hogy van valami a levegőben, valami felfoghatatlan, küszöbönálló apokalipszis; és mindenfelé terjeng egy hír: jönnek a barbárok! Látom a csiszolt elméket, amint a televízió horizontjára függesztett merev tekintettel fürkészik a megszállók érkezésének nyomait. Nagy tudású professzorok a katedrájuk magasából tanítványaik csöndjén mérik fel a romokat, amiket az egyik horda betörése során maga után hagyott, de amely hordát igazából még senkinek sem sikerül a saját szemével látnia. És a leírt vagy elképzelt dolgok körül ott lebeg a szövegmagyarázók riadt tekintete, akik rettegve arról beszélnek, hogy a se kultúrával, se múlttal nem rendelkező ragadozók kifosztották a földet.”

Hiába ködös a megfogalmazás, mindannyian értjük, miről van szó. Az internetet nem tudásszerzésre, hanem szörfözésre használó, a kultúrát fárasztónak, a múltat izgalmas régészeti leletnek tekintő, azonnali élményekben elmerülni vágyó újfajta mentalitásról. És noha a szerző valósággal beleszeret az erre talált (érzésem szerint kissé túlerőltetett) metaforájába, miszerint az új barbárok olyan távol vannak az előző generációktól, hogy mint a szárazföldi lényektől a kopoltyús fajok, azért vigyázzunk: nem kell kopoltyúkat növesztenünk. Elég, ha megértjük, mi történik körülöttünk, mi miből fakad, és merre megy tovább. Mert korántsem példa nélküli jelenségről van szó. Új barbárok, új kultúrák mindig voltak, Baricco is élvezettel hozza fel a példát, amikor Beethoven IX. szimfóniáját a korabeli kritikusok frivolnak és mesterségesnek tartották, divatzenének – ma viszont ez az európai kultúra egyik talpköve, zenében megfogalmazott himnusza. Úgyhogy Baricco – ahogyan az esszéiben hivatkozott Walter Benjamin is – nem arra kíváncsi, milyen a világ, hanem arra, hogy merre tart. A folyamat jelleg menet közben írja át az egyes kulcspontok jelentőségét.

Beethoven IX. szimfóniájának kottája

Az írások sora azonban nem filozófiai fejtegetés, hanem sokkal hétköznapibb jelenségekben mutatja ki a változást, jelesül a fociban, a borkészítésben, a Da Vinci-kódban, a multitasking létmódban, vagy a Google algoritmusaiban. Mindabban, amiben nyakig benne vagyunk. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem találunk összevetéseket Dante Poklával, a romantikus portréfestészettel, vagy a kínai Nagy Fal építési technikájával. Mindez rendkívül szellemes, csevegő, szinte baráti hangnemben bomlik ki az írások során, finoman kidolgozott önéletrajzi részletekkel és vadul kalandozó asszociációkkal, mégis mindvégig követhető, sőt lenyűgözően közérthető stílusban. A regényíró Baricco hangja is kicsendül a sorokból, ugyanakkor szinte együtt gondolkodunk vele, vitázunk, ellenvetünk, lecsapjuk a könyvet, aztán újból felkapjuk, készülve a következő gondolat-összecsapásra. Míg a körülöttünk nyüzsgő (és bizony bennünk is egyre határozottabb formát öltő) új világot próbáljuk megérteni, az íróval együtt átsétálunk az arisztokratikus francia borokat utánzó, „magakellető” hollywoodi borfajták, vagy a csapatjátékból szórakoztatássá lett foci térnyerésén, azzal is szembesülnünk kell, hogy a „barbárok” által veszélyeztetett „régi világ”, az írott kultúrára, a kutatásokra, és egyáltalán, a dolgok mélyebb megértésére épülő civilizáció miért lett kínos teher a következő generációnak, amely a korinthoszi oszlopfőkből nem bazilikát épít, hanem szabadtéri grillezőt.

Könnyedsége ellenére Baricco sok súlyos kérdést vet föl, köztük a demokrácia mibenlétét („a hatalom nem a legnemesebb elveket valló, és nem is a legjobb vagy a legerősebb férfinek adatik meg, hanem annak, aki a legtöbb linket – szavazatot – kapja”), vagy centrum és periféria viszonyát; utóbbit a hamburgerrel példázza („A centrum: a húspogácsa. Van valaki, aki tudja, milyen az íze? Gyakorlatilag az nincs neki. Annak az evésre szánt valaminek a lényege a többi részében van.”). De ha az olvasó vállalja a kalandos utazást Beethoventől a focin és a boron át a kínai Nagy Fal metaforájáig, szóval, ha kitart jó 350 oldalon keresztül, megkapja fáradozása gyümölcsét. Baricco nem civilizációs katasztrófát vízionál, hanem visszatér az élet alapelvéhez: „...valamennyien ott vagyunk, ahol mindenki más is van, azon az egyetlen helyen, ami létezik, ott benn, a változás sodrában, és ahol azt, amit ismerünk, civilizációnak nevezzük, ezt pedig, aminek még nincs neve, barbárságnak. Sokakkal ellentétben én ezt csodálatos helynek gondolom.” 

Alessandro Baricco: Barbárok. Helikon, 2019. fordította: Gács Éva