A részvéttelen táj

Irodalmi séta a Hosszúlépéssel

Mohácsi Árpád írása

 

A Hosszúlépés többféle városi sétát rendez, és már régebben ki akartam próbálni, hogy milyen is ez a titkos város, amit így bemutatnak. A Hosszúlépés  sétáit a szabadtéren rendezik, úgy okoskodtam, hogy talán ezt a komisz járvány idején is meg lehet kockáztatni. Távolság, maszk, minden rendben lesz.

Mivel Térey János írásait nagyon szeretem, Vecsei H. Miklós, színművész pedig, aki a séta vezetője, a vígszínházi előadásaival rendkívül jó benyomást tett rám, azonnal kiválasztottam a meglehetősen széles kínálatból a Démonizált hely című programot. A séta apropóját az adja, hogy Térey felköltözött a Svábhegyre, ahol utolérte őt a hely szelleme. Több írásában is tárgyalja a gyönyörű svábhegyi villanegyed titkait, a séta öt állomásán az egyes helyszínek előtt hangzanak el a remekül válogatott szövegek. A sétát úgy kell elképzelnünk, mint egy olyan színházi előadást, ahol a színészek és a közönség együtt vonul át az új helyszínekre. A középkorban népszerű volt több ehhez hasonló műfaj. Vecsei H. monológként adja elő a szövegeket. Az teszi az előadást különösen hátborzongatóvá, hogy a villákban, ezeken az utcákon tragédiák sorozata történt, és bármilyen komorak is voltak ezek a borzalmak, az élet úgy folyik itt az utcákon és falak között, mintha mi se történt volna. Vecsei H. érzékenyen és minden teátrális gesztus nélkül tudja elmondani a történeteket, nem helyezi magát a szöveg elé, hagyja, hogy a szöveg beszéljen helyette, és nem rendül meg saját magától, hagyja, hogy a közönség legyen megrendülve. Az író szavai, a színész előadása és a történelmi kulisszák együtthatásának eredményeképpen különleges este kerekedik az egyszerű sétából.  

                                            Svábhegyi szanatórium

A természeti tájnak és az épített környezetnek van egyfajta idegen pompája, örökös derűje és persze részvétlensége, amit nem nagyon lehet megbocsátani. Itt egy folyó, amelybe embereket lőtték bele, tömeggyilkosságok színhelye, de ettől még nem változott meg a folyása, és a Dunakanyar vagy Budapest belvárosának látványa a folyóval és Várral éppen olyan látványos maradt, mint annak előtte. És akkor itt vannak a falak: mit lehet kezdeni azzal a ténnyel, hogy a ház, amiben lakom, korábban kínzókamra volt, hogy lehet megszállni egy olyan szállodában, ahol korábban Eichmann és a vele együttműködő Hain Péter vezette magyar Államvédelmi rendészet főhadiszállása volt? Hogy tudja elfelejteni az utókor, hogy ezen a lépcsőn hány embert végezek ki, hogy azon az utcán hány magyar honvéd, német katona halt meg itt a kitöréskor? Pont itt, ezen a helyen, ahol amúgy parkoltam a kocsival. És tovább, minden háznak, alagútnak, átjárónak, belső udvarnak megvan a maga véres története. És ezek a falak nem dőlnek össze. A fák, a kertek, a kilátás talán olykor még pompásabb is, mint egykor. Nagyon szép Térey metaforája, hogy a vendéglőből itt maradt, kitömött vaddisznófej üvegszeme figyel minket.

                                                Vendéglő a Zöld Vadászhoz

Már elmúlt pár nap azóta, hogy részt vettem a sétán, de állandóan ott kísértenek a fejemben a történetek. A harcok, az ostrom, a kitörés, a nácik, a nyilasok. Megrendítő, hogy ezekről a dolgokról olyan keveset tudtam. Mert korábban is hallott az ember arról, hogy milyen kegyetlenségek történtek, meg hát persze olvastam én minden történetet, ami itt elhangzott, de mégis inkább titok volt mindez a sok rémség, valahogy nem beszéltünk róla, nem emlékeztünk rá. Olvastam Zoltán Gábor idevágó könyveit, az is elég megrendítő volt. De a ténnyel, hogy a város túltette magát a történteken, egyszerűen él tovább, mert állítólag élni muszáj, hogy itt állnak ezek a falak, ez a pompás táj, itt ez a gyönyörű kilátás – és mindez mennyire nélkülözi a részvétet –, ezzel csak itt, a séta helyszínein szembesültem.

Sétára fel, ha nem egyszerűen ezt a részvéttelen pompát akarjuk látni, ha kirándulunk a Normafához, akkor be kell tudni látnunk a (szín)falak mögé. Egy séta megfelelő vezetővel segíthet.