Milyen nyelvet beszéltek a hunok?

Gáspár Csaba

 

 

De először is: kik voltak a hunok? A hunokról valószínűleg alapból mindenkinek Attila hunjai jutnak az eszébe, vagy egyik eredetmondánk, Hunor és Magor története. Egyik kedvenc gyerekkori könyvem volt a Régi magyar mondák, ahol jó néhány történetet olvashattam a hunokról, Attila csatáiról a rómaiakkal, és kézenfekvőnek tűnt, hogy elődeink voltak, hiszen Csaba királyfi is Attila fia volt. Most azonban nem az európai hunokról lesz szó, hanem egy másik népről, akiket ázsiai hunoknak vagy hsziungnuknak nevez a történetírás, és több, mint fél évezreddel korábban éltek valahol a mai Belső-Mongólia és Mongólia területén. A címben feltett kérdés rájuk vonatkozik, úgyhogy először érdemes röviden összefoglalni felemelkedésüket és bukásukat.

A hsziungnuk története valamikor  az i.e. 3. században, a kínai „Hadakozó fejedelemségek korában” kezdődött, ekkor a mai Kína központi területeit hét de facto független fejedelemség uralta, amelyek  közül majd’ három évszázados háborús időszak után a Csin állam került ki győztesen és egyesítette Kínát, először a történelem folyamán. Kína északi határait ekkor néhány nagyobb törzsszövetség vette körül (Tung-hu, Hszien-pei), akik folyamatos harcban álltak mind a kínai fejedelemségekkel, mind pedig egymással. A „barbárokkal” határos fejedelemségek ekkor kezdték el építeni azokat a falrendszereket, amelyeket aztán a Csin-dinasztia idején egységesítettek (a fejedelemségek közöttieket pedig fokozatosan felszámolták). A hsziungnuk már ekkor jelentős erőt képviseltek, de egyelőre sikeresen visszaszorították őket, s a Csin-dinasztiától elszenvedett vereség (i.e. 221) után kiszorultak az Ordosz (mai Belső-Mongólia) vidékéről is. Ekkor (i.e. 209) lépett a színre Mao-tun,[1] akit bár apja korábban túszul adott egy szomszédos birodalomnak, sikeres szabadulása után magához ragadta a hatalmat, leszámolt belső ellenségeivel (beleértve fél családját), majd sanjü-vé[2] választották, azaz a birodalom isteni vezetője lett. Mao-tun gyorsan bebizonyította, hogy tehetséges katonai-politikai vezető, aki először vereséget mért szomszédaira, majd visszafoglalta az Ordosz vidékét is.

Miközben Kínában a rövid életű Csin-dinasztia helyét az azóta is legendás Han-dinasztia vette át, addig Mao-tun gyorsan továbbépítette a hatalmát a különböző nomád népek legyőzésével és birodalmába olvasztásával. Politikai tevékenységének egyik jelentős hozománya az a rendkívül előnyös, a Han-dinasztiával kötött szövetségi kapcsolat volt (hocsin), ami hosszú időre bőséges sarcot biztosított a kínai birodalomtól. A hsziungnu birodalom ekkor élte fénykorát, hatalmukat fokozatosan kiterjesztették a „Nyugati régiók”-ra (mai Hszincsiang Autonóm Tartomány), a szövetségi egyezményt pedig újból és újból megújították. A Han-birodalom természetesen nem tartotta ilyen szerencsésnek ezt a helyzetet, és idejekorán felismerték, hogy a megoldás kulcsa a Nyugati-régió lehetne, ahol szövetségeseik nemcsak a hsziungnuk számára elengedhetetlen élelmiszer- és hadianyag-utánpótlást biztosították, hanem a háborúkhoz szükséges emberi erőforrást is, és természetesen adót is fizettek. Innentől kezdve a Han-dinasztia politikai és katonai versenyt futott az itteni államok megnyeréséért, és a stratégia lassan bevált: kb. i.e. 60-ra, több katonai vereség után a hsziungnuk elvesztették befolyásukat a Nyugati-régiók fölött, és ez végzetes hatással volt gazdasági és katonai erejükre is. Birodalmuk időközben belső viszályok következtében egy északi és déli birodalomra szakadt, a déli hsziungnuk az északiak elől menekülve új szerződést kötöttek a kínaiakkal, és letelepedtek a mai Belső-Mongólia, Kanszu és Sanhszi területén, majd szép lassan beleolvadtak az őket körülvevő kínai többségbe.

Miközben a Han-dinasztia rövid időre saját belső problémáival volt elfoglalva, az északi hsziungnuk ideiglenesen visszanyerték befolyásukat a Nyugati-régiók felett, de régi erejüket már nem tudták visszaszerezni, s a Han néhány ütős hadjárattal, de főként sikeres politikai manőverrel elérte, hogy a  hsziungnuk maradéka nyugat felé menekülve elhagyja törzsi területeiket, helyüket pedig átvették a hszien-pik, egy másik sokszínű törzsszövetség.

De vajon mit tudhatunk a nyelvükről, és egyáltalán milyen ismert népeknek lehettek a rokonai? Ezekre a kérdésekre közel egy évszázada keresik a választ, mindmáig sajnos sikertelenül. Gerhard Doerfer, egykori kiváló német nyelvész és turkológus 1973-as cikkében összegyűjtötte az addig rendelkezésre álló összes elméletet és népet, amellyel az ázsiai hunokat kapcsolatba hozták, érdemes ezeket felsorolásszerűen gyorsan áttekinteni:

1.     Mongol

2.     Török

3.     Finn

4.     Mongol-török keverék

5.     Mongol-tunguz keverék

6.     Mongol-török-tunguz-finn keverék

7.     Nem kapcsolható egy konkrét néphez sem, több törzs politikai szövetsége volt

8.     Ket (jenyiszeji osztják)

9.     Iráni

10.  Nem beazonosítható

A listából is kitűnik, hogy gyakorlatilag nincs olyan Belső-Ázsiában és a környékén felbukkanó nép, amelynek a nyelvét nem próbálták meg ráerőltetni arra az igen csekély kínai átírásban fennmaradt nyelvemlékre, amelyről azt feltételezzük, hogy hun nyelven íródott. Doerfer maga határozottan elveti az összeset - korábban szarkasztikusan az akkádot javasolta, hiszen ennyi erővel akár az is lehetne a megfejtés... A legígéretesebb vonalnak (ezt maga Doerfer is beismeri) mégis a jenyiszeji nyelvcsalád[3] tűnik, amit Ligeti Lajos magyar nyelvész és orientalista vetett fel először, igaz, ő annak idején csak  egyetlen olyan szót talált, amelyet a ket nyelv egyik szavaként sikerült beazonosítania. Ezen a szálon indult el a kanadai származású sinológus-nyelvész Pulleyblank, aki egy egész szólistát állított fel a 60-as években, vélt hun-jenyiszeji megfelelésekkel.

Miért is olyan nehéz, sőt talán lehetetlen a beazonosítás? A legfontosabb ok, hogy alig áll rendelkezésünkre bizonyítottan hun nyelvű szöveg, igazából csak elszigetelt szavakról beszélhetünk, valamint egy rövid, kétsoros történet-részletről, amely viszont szerencsére egy kétnyelvű forrás:  a szöveg fölé feljegyezték a kínai fordítást is. További nehézség, hogy csak körülbelül lehet rekonstruálni, milyen hangértéke lehetett az i.e. 3. században egy adott kínai jelnek; és végül de nem utolsó sorban a szövegek és glosszák nagy részben neveket ill. kultúrszavakat tartalmaznak, ezeknek a bizonyító ereje pedig legalábbis kétes, mert gyakran veszik át őket együttélés során - elég, ha a magyar nyelv több száz török és szláv kölcsönzésére gondolunk. Mindenesetre Alekszandr Vovin, orosz származású nyelvész a 2000-es években újra leporolta Pulleyblank cikkét, és arra hivatkozva, hogy azóta a nyelvtudomány fejlődése lehetővé tette mind a régi kínai nyelvállapotok, mind pedig a jenyiszeji nyelvcsalád sokkal pontosabb rekonstruálását, megpróbált további egyezéseket találni, illetve felülvizsgálta a korábbiakat. Eredményeit két cikkben foglalta össze (Vovin 2000), de áttörést nem igazán sikerült elérnie: a néhány szavas összefüggő szövegből két ige morfológiai szerkezete egyezőnek tűnik a rekonstruált proto-jenyiszeji igei formákkal, néhány szóról pedig feltételezhető, hogy valamely jenyiszeji nyelvvel lehet kapcsolatban - az elemzett szavak közül is azonban három kultúrszó, és egy csaknem teljesen kihalt, nagyon kevés nyelvemlékkel bíró nyelvcsalád kétezer-háromszáz éves rekonstrukciója sem áll feltétlenül sziklaszilárd alapokon. Fontos vívmánya viszont a cikknek, hogy alapos kritikai vizsgálatnak veti alá a korábbi török kapcsolatot feltételező elméleteket (Ramstedt és Bazin), és egyértelműen kizárja a török nyelvrokonságot.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy nem sokat változott a helyzet a Doerfer-cikk óta, és amíg nem kerülnek elő újabb források, nem is nagyon várható hogy közelebb jussunk a rejtély megoldásához.

A blog elején található kínai szöveg hsziungnu nyelvű része a következő:

Vovin átírásában:

*s(l)u(s)-ke     *thijʔ-re(ts)-kang        *bok-kok                     *Ko-thok-tang

és a fordítás:

(had)sereg       elindul / kimegy          [egy barbár cím]           elfog / foglyul ejt

Hivatkozások

Cosmo, Nicola di (2002): Ancient China and Its Enemies, Cambridge University Press

Doerfer, Gerhard (1973): Zur Sprache der Hunnen, Central Asiatic Journal 17.1 2–7.

Georg, Stefan (2001): Türkisch/Mongolisch tengri “Himmel/Gott” und seine Herkunft. Studia Etymologica Cracoviensia 6: 83-100.

The Cambridge History of Early Inner Asia (1990), ed. Denis Sinor, Cambridge University Press

Vovin, Alekszandr (2000): Did the Xiong-nu speak a Yeniseian language? Central Asiatic Journal 44.1: 87–104. 2000

Vovin, Alekszandr (2002): Did the Xiongnu speak a Yeniseian language? Part 2: Vocabulary, in Altaica Budapestinensia MMII, Proceedings of the 45th Permanent International Altaistic Conference, Budapest, June 23–28, pp. 389–394.

---

[1]Mao-tun nevét általában egy Belső-Ázsiában szélesen elterjedt méltóságnévvel, az ismeretlen eredetű baγatur-tal szokták azonosítani, ez a szó török közvetítéssel eljutott a magyarba is: bátor.

[2]A shan-yü méltóságnevet a szintén ismeretlen eredetű tarqan (mongol darxan) szóval hozták összefüggésbe, arra hivatkozva, hogy a kínai szó akkori kiejtése kb. dān-ĥwāĥ lehetett (Pulleyblank). Ez a szó helynévként került át a magyarba, vö. Tárkány.

[3] A jenyiszeji nyelvcsaládot a paleo-szibériai nyelvek csoportjába sorolják, de mára sajnos gyakorlatilag kihalt. A Wikipedia cikke szerint egyedül a ket nyelv él még, 200 beszélővel.