Széthasítva

        Szántó T. Gábor: Európa szimfónia

 

 

 Götz Eszter 

1954 tavaszán Kolozsváron indul a történet, és 1976 tavaszán Nyugat-Berlinben végződik. Az igazi kezdő dátum azonban tíz évvel korábbra tehető, a végpont pedig még ma sem jött el. Ahogyan Szántó T. Gábor regényében a szereplők körül titkok, elhallgatott élettapasztalatok, feledésbe lökött egyéni és családi drámák mozognak, az olvasó is mintha valami homályos üvegfalon keresztül figyelné a cselekményt. Néha alig érzékeli a szereplők körüli világot, kényelmetlenül érzi magát a szűkszavú leírások miatt, keresi a fogódzókat, leskelődésre kényszerül. Máskor élesen kibontakozik előtte a kép; ilyen mindjárt a regény felütése, a frissen kinevezett kolozsvári helyettes párttitkár megünneplése, szinte még az illatát is érzi a műszálas blézerekbe izzadt vendégek elé feltálalt rántott karajnak, puliszkának, és felszikrázik néhány pillanat a háziak szőke, kilencéves forma, ijedős kisfia körül. Friss, lendületes nyitány.

Ennek a román-magyar vegyes házasságban született fiúnak a sorsa bontakozik ki a regényben. Ő az, akinek magányos gyerekkora, az anyjával közös zenerajongása még magányosabb kamaszkorban és zenész pályában folytatódik. Csak a kívülállását érzékeljük, kevés kivételt leszámítva alig látunk bele, mások hogyan élték meg ott és akkor ugyanazt; inkább csak az apa egyre erősebb befelé fordulásában visszhangzik Ceaușescu Romániájának szürreális valósága. Végigkísérjük Andrást a zenetanulás, az apjával való konfliktusok, a katonaságban szerzett élmények, a felnőtté válás útján, az első – és egyetlen – szerelemig, majd a lány Németországba települése után addig a pontig, amikor egy politikai gesztusnak köszönhetően András a zenekarral együtt Nyugat-Berlinbe megy egy koncert erejéig.

Szántó nem pepecsel a fölösleges részletekkel, leírásai szikárak, tárgyszerűek. A ritmus lassú, majd felgyorsul, később majdnem megáll, hogy aztán egyetlen nap történetében a robbanásig feszüljön. A kép hol homályos, hol kiélesedik, a regény karakterét alapvetően meghatározó két írói eszköz, a függőbeszéd és a konzekvensen végigvitt jelen idejű narráció egyszerre visz közel és tart távol az eseményektől. Filmes látásmódot érzékelünk, a benyomás azonban csalóka: nem forgatókönyvvel van dolgunk, hanem egy belső ritmust követő, lassan felnyíló sors megélésének és megértésének kísérlete bontakozik ki előttünk. Nem véletlen, hogy az egész mű a zenei kifejezés körül mozog, hiszen a verbálisan blokkolt tartalmak a zenében, a harmónia és diszharmónia, a ritmus és a csend eszközeivel mégiscsak kimondhatók.

 

Kolozsvár, 1969. Fotó: Fortepan / Piarista Levéltár / Holl Béla

A hallgatás nem csak a múltat zárja el, hanem a jelent és jövőt is. A nyelvi szinten állandósult jelen kiszakítja az olvasót az időből, egyszerre dolgoznak a már megélt tapasztalatok és az éppen kibontakozó felismerések. András a titkokat örökségként kapta, a születésével együtt, de nem is tud róluk, csak annyit, hogy valamitől más, mint a többi, nincs helye sem otthon, sem a tágabb környezetében. Azzal, hogy a Berlinbe indulás előtt – közvetlenül az után, hogy a Securitate belekényszeríti a titkosszolgálattal való együttműködésbe – anyja elmondja neki a család történetét, még nem kapja meg a kulcsot, csupán egy kapu nyílik meg a sok közül. András az utazással nem szabadsághoz közelebb, hanem egy újabb kelepcébe kerül, de nem tudja értelmezni az anyja történetét, a csapdahelyzet így kettős, befelé és kifelé is érvényes.

A cselekményben kumulálódó drámai feszültséggel párhuzamosan az olvasó is keményen dolgozik. Próbál előre gondolkodni, lázasan összerakni a részleteket, mint egy krimiben, ráismerni a jelek és a történések közötti összefüggésekre. Szántó pedig ráérősen engedi, hogy a főhőst megelőzve rájöjjünk a megoldásra. Magára hagyja, kívülről szemléli az erőfeszítéseit, sőt leveszi róla a hangsúlyt, és megnyit egy másik szálat egy tükör-helyzetet a berlini karmester Andrással nagyjából egyidős fiával, aki egészen más körülmények között, de ugyanúgy elveszett, ugyanúgy a múlttal küzd, és a jövőjét keresi, mint a kolozsvári fiú. Ő a hatvannyolcas diákmozgalmak bűvöletében, a kommunák, a szexuális forradalom és a terrorizmus dinamikájában látja a kitörés esélyét. Ő is az elhallgatott múlttal küzd, náci nagyszülei és a hadifogságon átment apja kimondatlan emlékeivel, ő is kelepcében mozog, őt is beszervezik. A tükrözés, a szimmetria majdhogynem didaktikus, annyira, hogy az olvasó már-már egy görög tragédia kibontakozását vizionálja.

A 20. században azonban nincsenek egyértelmű válaszok. A múlt és a jelen, a kettészelt Európa, a politikai álmok és a valóság szélső pólusai a zenében találkoznak össze. András az utolsó titokra is választ kap, a szimfónia úgy ér véget, hogy nincs vége – a zeneértő nyugat-berlini közönség nagy zavarára –, a koncert kis híján diplomáciai botrányba fullad, és maga a cselekmény is a krimiirodalom patentjeivel zárul, az olvasó meghökkenésére. Vagyis zárulna, ha nem lenne ott az utolsó, néhány oldalnyi fejezet, a kóda – a regényben egyedül itt mondódik ki a zenei struktúra szerint való építkezés –, ami a jövőben egy újabb ismétlődést, újabb, immár az időbe helyezett tükörhelyzetet mutat fel, a maga szikár módján, kegyetlen iróniával. Szántó ezzel gyakorlatilag felszámolja a narratíva előrehaladását, újra előhozza a kezdeti szituációt, és rábízza a szereplőkre, hogy tudnak-e élni a lehetőséggel: korrigálják-e az előző nemzedék által elkövetett hibát, vagy újraindítják az elhallgatás láncát. A korrekció persze megtörténik, de a regény eddigi hangulatától idegen harmónia inkább az író kesernyés mosolyaként értelmezhető. Az idő folyamatos természetű, ennélfogva a múlt – ugyanúgy, ahogyan a regénybeli zenedarab – csak befejeződni tud, lezárulni nem. Az Európa szimfónia olyan egyértelműen fogalmaz, mint egy működési szabályzat: az elhallgatás, a hamisítás, a történelem átírása, a fehér foltok kivakarása újraszüli a konfliktushelyzeteket. A Párkák keze nem áll meg.

 

Szántó T. Gábor író, folyóiratszerkesztő versekkel és kisprózákkal kezdte irodalmi pályáját. 1997-ben Mószer címmel jelent meg két kisregényt egybefogó kötete, majd 2002-ben a Keleti pályaudvar, végállomás című regénye. Legismertebb művei, a 2014-ben megjelent Kafka macskái című regénye és a 2017-es 1945 és más történetek című elbeszéléskötete. Utóbbi címadó novellájából (1945) nemzetközi sikert arató film készült Török Ferenc rendezésében. Írásait számos nyelvre lefordították, egy-egy elbeszélését beválogatták az amerikai kiadású Contemporary Jewish Writing in Hungary (2003), illetve a The Posen Library of Jewish Culture and Civilisation (2012) című antológiákba, verseivel szerepel az I lived on this Earth... Hungarian Poets on the Holocaust brit gyűjteményes kötetben (2012). 1991 óta a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat főszerkesztője. 1995-ben elnyerte a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Alapítvány díját.