Bizonyos körülmények

 

Götz Eszter

Zoltán Gábor: Szép versek 1944

 

1964-ben jelent meg először a Szép versek című antológia, amely azóta is évente összegyűjti az előző év lírai termésének javát. Az első kiadás előszavában a szerkesztők fontosnak tartották kiemelni a sokszínűségre való törekvés szándékát: „…Úgy gondoltuk, hogy a más-más arculatú költők, a versek alkotói alkalmasak rá, hogy sokféle ízlést kielégítsenek…”

Vajon hogyan viszonyultak volna ehhez a kérdéshez húsz évvel korábban, 1944-ben egy ugyanilyen kötet összeállítói? Abban a korszakfordító évben, amikor Magyarországot megszállta a náci Németország, százezreket vittek marhavagonokban haláltáborba, nyilasok vették át a hatalmat, és az országot végigpusztította a háború, milyen versek kerültek volna egy aktuális válogatásba? Hogyan alakították mindezek a „körülmények” a magyar irodalom aktuális termését?

Zoltán Gábor, akinek 2016-ban megjelent Orgia című regénye a Városmajorban történt nyilas kegyetlenkedéseket dolgozta föl, majd két évre rá ugyanennek a témának a további kutatásával elkészült a Szomszéd című esszéregénye is, most egy különös verseskötettel folytatta a sort. A Szép versek 1944 alcíme szerint „abszurd antológia”, és az olvasónak erről nem nehéz meggyőződnie. Hiszen mi más volna, mint abszurd, egy olyan válogatás, amelyikben Radnóti bori noteszében megmaradt utolsó költeményei együtt szerepelhetnek a harcos „ébredő magyar”, Liszt Nándor versbe foglalt antiszemita uszításaival, vagy Vas Istvánnak Budapest bombázásakor született sorai Gellért Sándoréval, aki büszke, misztikus-mélymagyar hangvételben örökítette meg egy ukrán partizán lányának megerőszakolását? Zoltán Gábor vállalkozása azzal a szándékkal született, hogy részint képet adjon egy olyan időszak magyar költészetéről, amelyet nagyon kevéssé ismerünk, részint némi korrekcióra indítsa az utókor morálisan néha igen problémás kultuszképző hajlamát. A szerző végigböngészte a korszakban megjelent folyóiratok, napilapok versrovatait a náci orgánumoktól a Magyar Nemzeten keresztül az Erdélyi Helikonig és a Vigíliáig, hosszabb-rövidebb részleteket közöl az ezekben publikált költeményekből, személyes hangon elemzi az egyes életutakat (legalábbis amelyikről föllelhető bármi adat), a költői tehetséget, a témaválasztást, a kifejező eszközöket. Olyan költőket hoz vissza a teljes feledésből, mint például az 1945 elején erőltetett menetben agyonvert Fenyő László, aki nyugatos poéta volt, a harmincas években kilenc verseskötete jelent meg, és tehetsége nem maradt el a mai tananyagban szereplő kortársai mögött, mégsem ismerjük a nevét. Ellentétben Alföldi Gézával, aki a negyvenes évek népszerű operettszerzője és a nyilas lapok megbecsült lírikusa volt, és akinek A Harc című „zsidóellenes szaklap” így harangozta be 1944-ben az Üzenet című költeményét: „az utóbbi idők egyik legszebb antiszemita versével jelentkezik A. G., a kiváló költő.” Alföldi Géza művei ma is olvashatók, sőt az internet tanúsága szerint igen keresettek, több kötetben is megjelentek a kétezres években. Hajdú Sándor bányászköltő izzó haragú sorai a bombázó szövetséges csapatokat mint az európai kultúra meggyalázóit kárhoztatja, Mécs László a Vigília főszerkesztőjeként az Imádság a nagy lunátikusért című versben kimondatlanul, de egyértelműen Hitlert idézi meg, mint a világhalált elhárítani képes egyetlen, mindenható erőt. Mécs László életműve éppen a legutóbbi években kezd bevonulni a hivatalos kánonba. Tehát sokszínűségben nincs hiány. Erdélyi József és Zelk Zoltán, a Sík Sándortól áldást kérő Vas István és Radnóti, a szerelem első időszakát éppen ekkor megélő Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, az avantgárd igézetében költővé vált Urr Ida és a korabeli irodalom nagyjai, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Rónay György és a többiek mind megszólalnak a kötetben. Zoltán Gábor kitér azokra is, akik az 1944-es szörnyű évben némák maradtak, nem írtak és nem közöltek verset, mint Pilinszky János, vagy Füst Milán.

                                                            Vas István

                                                

A kötet felépítése is abszurd: bőven a szűkre szabott időkereten túl 1947-ben kezdődik, előszava (azaz „előrevetett utószava”) egy heves irodalmi vitát idéz meg, amely Weöres egyik 1944-ben született verse (Eidolon) fölött tört ki, és a vége ugyanezzel a Weöres-művel zárul. A kettő között a magyar irodalom tradicionális témái szerint sorolja fejezetekbe a költői anyagot: szerelmes versek, tájköltészet, hazafias és istenes versek, illetve egy új, jellegzetesen 20. századi témát is hozzátesz: a város, a városi lét megéneklését. Sokféleképpen befogadható ez a különös antológia, találunk benne elgondolkodtató irodalomtörténeti elemzést arról, ki hogyan kapcsolódott a mintákhoz, elsősorban Petőfi és Arany költészetéhez, de nem kevésbé izgalmas a háborús és tragikus élmények alatt született szerelmes versek, vagy a Balaton vidékéhez fűződő érzelmek, vágyak megörökítése. Zoltán Gábor műfajt teremtett ezzel a munkával, és bízom benne, hogy az irodalomoktatás is mihamarabb fölfedezi magának.

                                                        Sík Sándor