A dicsőség éve – 1241?

Bánki Éva

Győzelem és vereség meglehetősen viszonylagos fogalmak. 1241-ben a Magyar Királyság sorsdöntő vereséget szenvedett Muhinál a tatár főseregtől – az ütközet fontosságát jelzi, hogy IV. Béla vereségéről muszlim, sőt kínai források is beszámoltak.

A Magyar Királyság ekkor a Föld egyik legnagyobb hódító hadseregével állt szemben. Egy muszlim és kínai haditechnikával pompásan fölszerelt (a tatárok Muhinál már rakétákkal rémítgetik Béla király katonáit), az akkori világ legjobb kémhálózatával rendelkező nomád hadsereggel. A tatárok katonai erejét a lélektani hadviselés, vagyis a hírük, a legendás "gátlástalanságuk" is megsokszorozta. A sötétnek mondott középkorban lovagi hadseregek nem szoktak milliókat kiirtani csak a "pompa", vagyis az elrettentés kedvéért. A tatár irtóhadjáratok (Magyarország lakóinak – legóvatosabb becslések szerint is – legalább a 15 százalékát lemészárolták) rengeteg áldozatot követeltek.

A magyar középkor egyetlen évig tartó, traumatikus nagy eseményéről, a tatárjárásról a számos régészeti ásatás tükrében egyre többet tudunk. (Éljenek az autópálya-építések!) És az utóbbi években számos, a tatárjárást újraértékelő, remek konferenciát is szerveztek, íme, a legújabb kutatásokat is összefogó fb-oldal. A pusztítás mértékével, a muhi csata geopolitikai jelentőségével egyre inkább tisztába jövünk. De ott a kortársakat is foglalkoztató, nagy kérdés: miért vonultak ki 1242-ben a tatárok? Akikről tudjuk, hogy soha nem vonultak ki "önként" abból az országból, melynek a területén már berendezkedtek. A hagyományos magyarázatokat (időjárás, Batu kánnak Ögödej nagykán halála miatt kellett hanyatt-homlok hazarohannia) a mai történettudomány kétkedéssel fogadja. (Batunak nem volt esélye nagykánná választatnia magát, a sok eső pedig nem tette lehetetlenné a tatár lovak takarmányozását.)

Akkor miért rohantak ki 1242-ben a tatárok? Obrusánszky Borbála, a "kivonulás" kutatója egészen más tényezőket hangsúlyoz. . Hiszen nagyon furcsán érezhették magukat Magyarországon a "győztes" tatárok! A csata után a király elmenekült, nagyjából 160 erősséget nem sikerült bevenni, és hiányzott a tatároknak behódoló, együttműködést felajánló uralkodóosztály... a megvert orosz fejedelmek módjára hajlongó főpapok, nagyurak sora. A lakosság nagy része (már aki túlélte az offenzívát) elmenekült. Úgy tűnik, ekkoriban lett magyar nemzeti sport az alámerülés, a "bujdosás" – a németek, mint az közismert, amíg a németek "vándorolnak", addig a magyarok "bujdosnak". Hogy hová? Hegyekbe, barlangokba, mocsárba... később tiszapalkonyai raktárba, orvostörténeti intézetbe – ahol nem akad az ellenség a nyomukra. Az"elbujdosás" sajátos, középkori esete volt a bezárkózás a kővárakba. Nagy tévedés, hogy a tatárok nem "bírtak" a kővárakkal. Dehogynem bírtak! Hiszen Kijevet is bevették. De ha egy országban van nagyjából 300-500 kőváracska, és legalább ennyiszer kell ide-oda hurcolászni az ostromgépeket, akkor meggondolják, hogy annyira tetszik-e nekik ez a hely... Az akkori magyarok mentális tartását dicséri, hogy a nyílt szembenállás lehetetlenségét mérlegelve is bezárkóztak. Nyilván az alsóberezdiek nem hittek abban, hogy ők egymaguk ellenállnak a tatár főseregnek... de ha a felsőberezdiek is így tesznek, akkor van esély arra, hogy a tatárok elunják ezt a cirkuszt... És hát elunták....

Végül kitakarodtak.

A tatárjárással foglalkozó kutatók nem veszik figyelembe, hogy ez a sajátságos győzelem – ha nem tudjuk legyőzni, akkor kiutáljuk az ellenséget – mennyire nem fér bele a középkornak a hősiességről kialakított elképzeléseibe. A lovagregények nem számolnak be olyan katonai győzelemről, ahol a társadalmi ellenállás, a kölcsönös bizalom (mindenki bízik abban, hogy érdemes ellenállni), biztosítja a háború sikerét.

A győzelem – a tatárok kivonulása –, az Obrusánszky Borbála feltételezte össztársadalmi ellenállás nem lett volna lehetséges a kor lovagi normái szerint!

Diadalmas lovagkirályok hősként esnek el a csatatéren. Nem menekülnek fejvesztve, nem esnek fogságba menekülés közben (micsoda lúzerség!, IV. Bélát az osztrákok nemcsak foglyul ejtik, hanem megzsarolják!). Hát ilyen lenne egy "hős" király? Pedig könnyű belátni, hogy micsoda lelkierő kell, hogy egy világraszóló vereség után és számtalan "kínos" kalamajka után is valaki királynak vallja magát, és haladéktalanul nekifogjon az újjáépítésnek. A katonai erőforrásokat pótolhatja néha a hadászati lángelme, a Hunyadi Jánoséhoz hasonló katonai talentum. Ha IV. Béla hamarabb "ébred", ha a királyság összes katonáját kivezényli a muhi csatatérre – nem maradnak várakba bezárkózó katonák, se érintetlen seregrészek (akikkel egyébként már 1243-ban vissza tudja foglalni az osztrákoknak elzálogosított megyéket.) És természetesen egy "lovagkirály" hősi halált hal a csatatéren. Ugyan melyik lovagregény-hős menekült a csatatérről fejvesztve?

És akkor most százszámra lehetnének IV. Béla-szobraink, csak éppen országunk nem lenne, ahova ezeket a dicső emlékeket felállítsuk. IV. Béla nyilván rájött – mert nyilván mást nem tehetett –, hogy nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút. Az országot. Bujdosva, bezárkózva, a kor kulturális normáival szakítva... menekülve, megzsarolva, nevetségessé válva... Csak valahogy...

De nem hagyhatjuk el a címből a kérdőjelet. Nemcsak a XX. századi halottakat tiszteljük, hanem a XIII. századbelieket. Akiknek az életén semmiféle dac, furfang vagy ellenállás nem segített. Mikor kérdőjelet teszünk, akkor erre az anyára és két gyerekére is gondolunk. Vagy itt olvashatók részletek a hátborzongató a mai Bugac közelében található Péteriben elkövetett tömegmészárlásról.