Az én rendszerváltásom

 

Dukkon Péter

 

Így a pandémia idején elég sok podcastot és Youtube műsort hallgatok. Valamelyiken elhangzott, hogy nekünk, magyaroknak a szabadság kevésbé fontos, mint az anyagi biztonság. Ezért nincsenek nagy felhorgadások, tüntetések mostanság. Ezek a mondatok eléggé az elevenembe találtak. Nem akarok aktuális politikával foglalkozni, de alaposan végiggondoltam az én rendszerváltásomat. Nem gondolom, hogy tipikus lenne. Ahány ember, annyi rendszerváltás. A sajátomra viszont úgy emlékszem, hogy próbáltam ragaszkodni az elveimhez, sokszor az anyagi biztonságom rovására is. És úgy láttam, hogy mások is próbáltak ragaszkodni az elveikhez, talán kevesebb sikerrel a szükségesnél.

                                            Lánchídi csata (1986)

Az én rendszerváltásom valamikor 1985-ben kezdődött. Akkor lettem tagja egy vgmk-nak[1]. A vgmk-k és valószínűleg a gmk-k is olyan tevékenységet végeztek, amelyeket főmunkaidőben nem tudtak, vagy nem akartak ellátni. A csatlakozás  alaposan kibővítette anyagi lehetőségeimet, viszont a napi nyolcból napi tizenkettő lett, néha hétvégén is. Informatikus vagyok és az én rendszerváltásom egybeesett az informatika forradalmi változásával. Megjelentek az otthoni számítógépek. Először csak szórakozás céljából, bár Magyarországon elég komoly alkalmazások készültek Commodore 64-es gépekre. A valódi áttörést az IBM (kompatibilis) PC-k megjelenése jelentette – bár én az első alkalmazásaimat ROBOTRON 5130 könyvelőautomatára írtam. Ez egy Z80 mikroprocesszor alapú számítógép volt. Hozzáadott értéke a karton nyomtató volt, ami nélkül akkoriban könyvelést nem lehetett elképzelni.

IBM PC (1981) egy 4,775 MHz Intel 8088 processzor alapú, alapkiépítésben 16 kB memóriával, 160 kB floppyval, 80x25-ös karakteres MGA képernyővel és a szabványos irodai írógép billentyűzet geometriájával és kiosztásával kompatibilis igen profi billentyűzettel felszerelt személyi számítógép volt. Sem a tápegység teljesítménye, sem a BIOS-a nem támogatta merevlemezes tároló beépítését. Szokásos kiépítésben több memória és 360 kB floppy volt, valamint lehetőség volt 320x200 pixeles színes, CGA képernyőre is.
(Forrás: Wikipédia)

Nem akarok az informatika rejtelmeiben elveszni, de ez is rendszerváltás, ha úgy tetszik, forradalom volt, ami rengeteg ember gondolkodásmódját változtatta meg. Szóval anyagi lehetőségeim bővülésével sok dolog – autó, színes tv, utazás – elérhetővé vált. Nagyjából erre az időre esett az utazások liberalizálása is. Eddig három évente 70 dollárért csodálhattuk a nyugati világot. Most kicsit több pénzzel, évente lehetett nyugatra utazni, ha jól emlékszem, Ausztriába vízum sem kellett. Magam nem nagyon ügyeskedtem, de amikor nálunk nem lehetett mosóport kapni, akkor az OMO mosóport Ausztriából hoztam vagy hozattam.

                                            Tüntetés a vízlépcső ellen (1988)

                                            

1986-87 között a Vízgazdálkodási Intézetben dolgoztam. Itt egyrészt megismertem a szakma véleményét Bős-Nagymarosról. Ez is rendszerváltás volt. És megtapasztaltam azt is, hogy a „vizes” szakma mennyire összetartó és egymást segítő társaság, határoktól és politikai rendszertől függetlenül. Jé, ezt így is lehet. Nagyon sokat tanultam és tapasztaltam náluk. Köszönet érte.

Aztán visszamentem a régi vgmk-s munkahelyemre[2], mert a pénz az pénz. Akkor már minden eresztékében recsegett a cuclizmus. Mentem hazafelé, és a Felszabadulás téri[3] aluljáróban Beszélőt árultak. Rikkancs kiabálta, hogy megjelent a Beszélő legújabb száma. Akkor már biztos voltam, hogy vége van az „átkosnak”. Korábban is hozzájutottam egy-két Beszélő számhoz, de annyira tiltott volt, hogy az ember komoly kockázatot vállalt, ha lebukik vele. Érdekes, hogy a másik tiltott olvasmány, ami néha elérhető volt számomra, az MSZMP KB Bizalmas C kiadványa volt. Őrült dolgok voltak benne, mint a mesében. Apám 1956-ban emigrált. Ezt a szót akkor nem használtuk, helyette a disszidens volt használatban. Nagy kárt nem okozott bennem, ha az anyagiakat nem számítjuk. De azért engem mindig megfigyeltek. 1978-ban kaptam útlevelet, meglátogathattam. Akkor óriási szívdobogással, de hazahoztam egy szigorúan tiltott könyvet. A címe az volt: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz.[4] Most ezt a könyvet valamelyik könyvesbolt kirakatában láttam. Pártok alakultak, tüntetés volt a vízlépcső ellen, a parlamentbe olyan képviselők is bejutottak, akiket nem a Hazafias Népfront jelölt. Ezek ismert dolgok, és természetesen az én rendszerváltásomnak is része volt, de nem akarok senkit untatni vele. Az utazás szabadsága, a nagyobb anyagi szabadság mellett minket is utolért a háztartási gépek szabadsága. Mi nem „Görényt”[5], hanem mikrohullámú sütőt hoztunk Ausztriából, ami nagyban hozzájárult a gyerekek szabadságához. Nem kellett napközibe járniuk, meg tudták melegíteni az ebédjüket. Néhol persze üröm is vegyült a nagy szabadságba. Emlékszem, hogy a vámtiszt milyen ordenáré módon viselkedett velünk a határon. Még mindig felgyorsul a szívverésem, ha Hegyeshalomnál átlépem a magyar határt. Nagyon szeretem, hogy viszonylag korlátozás nélkül lehet utazni.

                                            Nagy Imre újratemetése (1989)

A következő stáció az én rendszerváltásomban munkahelyváltozással kezdődött. Úgy döntöttem, hogy a biztosabb egzisztencia érdekében elmegyek egy szocialista nagyvállalathoz szervezési főosztályvezetőnek. Ez 1989. augusztus 13-án történt. Már túl voltunk a Nagy Imre-temetésen, és csak percekre a köztársaság kikiáltásától. Iszonyú volt a kettősség. A régi vállalati nomenklatúra[6] az újak ellen.

Import alapanyag feldolgozását és csomagolását végeztük, főleg kávét, teát és sót. A kávé akkoriban stratégiai termék volt, de devizáért mérték, aminek az előteremtése nem volt egyszerű. A kávé és a tea csomagolásában is forradalom volt. Itthon akkor jelent meg a vákuumcsomagolt őrölt kávé és a filteres tea. Én is igyekeztem a magam részéről további zűröket okozni azzal, hogy az adatfeldolgozásban átálltunk a személyi számítógépekre alapozott hálózatokra. Több lokális hálózatot is építettünk, és mindenkit rákényszerítettünk a számítógép használatra. Nem kis ellenállást kellett legyőzni, de nagyon sokan támogattak. Persze a vállalati hierarchia számomra ismeretlen volt. Nem ismertem a szövetségeket, hogy ki kit és miért utál, milyen állandó és ideiglenes szövetségek vannak stb. Szereztem magamnak egy-két komolyabb ellenséget is. Addig egy összetartó kis közösségben dolgoztam, és nagyon nehezen fogtam fel, hogy mostantól folyamatosan változó egyéni és csoportérdekek figyelembe vételével lehet csak dolgozni. Az egész szocializációm felborult.

1990 a privatizáció éve volt. Nálunk is folyamatosan napirenden volt a kérdés. A vezérigazgató akkor már előrehaladott tárgyalásokat folytatott egy nagy német vállalattal. Tulajdonképpen eldöntött kérdés volt. De mégsem. A vállalati vezetőket meg kellett erősíteni. Ez az üzemi tanács jogköre volt. A regnáló vezérigazgatót nem erősítették meg. Új vezérigazgató lett, és újrakezdték a privatizációs tárgyalásokat. A vállalati menedzsmentet is megszavaztatták, hogy a négy[7] jelöltből (a Tchibo Gmbh, a Nestlé, az E.D. and F. Man és a Sara LEE/DE) melyiket támogatják.

A pályázati feltételek további része a szakmai, technikai támogatás főbb pontjaira tér ki, mégpedig: - tevékenységi körökre (kávé, tea, fűszerek) vonatkozó támogatások; a pályázók exportstratégiája a piac kiszélesítése érdekében, beruházások, időigénye, fejlesztések célkitűzései és ezek - a védjegyek, a know-how ismeretek átadására kértek feltüntetésével, szabadalmakra vonatkozó ajánlatokat, az értékek - és végül a Compack márkanév fenntartására az alkalmazottak foglalkoztatási szintjére is megkérték a pályázók véleményét.
 A zártkörű pályázati feltételeket négy cég kapta meg: a Tchibo Gmbh, a Nestlé, az E.D. and F. Man és a Sara LEE/DE. A pályázat benyújtásának határideje: 1990. XII. 6. 16 óra volt. A pályázati felbontásának kiírásban rögzítették az ajánlatok idejét és a nyertes cégről szóló döntés határidejét is.

ÁLLAMI SZÁMVEVŐSZÉK V-127 /5/1991. Témaszám: 82.

Majdnem egyöntetűen a Sara LEE/DE ajánlatát támogattuk. Ha jól emlékszem, ketten szavaztak ellene. Nem sokáig maradtak. És valóban, 1991. február 8-án megszűnt a Compack Kereskedelmi Csomagoló Vállalat, és 1991. február 11-én elindult a Douwe Egberts.[8] Számomra minden szempontból új világ kezdődött, és eleve óriási hátránnyal indultam. Nem tudtam nyelveket. Németül gagyogtam valamit, de angolul semmit. Kezdetben ebből nem volt gond, szinte senki sem tudott használható szinten beszélni. Aztán voltak, akik jól vették ezt az akadályt, és voltak, akik nem. Sajnos én sem. Mint minden (rendszer)váltás, egyszerre tartalmazott pozitív és negatív dolgokat. Az első intézkedések között volt, hogy a menedzsment fizetéseket a duplájára emelték. Hát ez igen jó volt. Osztottak dolgozói részvényeket is. Volt egy menedzsment kör és voltak a többiek. Nos, én kimaradtam a menedzsment körből. Ez meg rossz volt.

Hatalmas tanulási folyamat indult. Rengeteg új fogalmat tanultunk. Én például akkor hallottam először a logisztika szót. Internet hiányában egy csomó dolgot elég nehéz volt megfejteni. Guglizni sem lehetett. A vállalatot szétszedték és újra összerakták. Az általuk feleslegesnek tartott dolgokat kihagyták. Így szűnt meg egy csomó telephely, így mentek el üzletágak. Nagyon érdekes volt közelről nézni, hogyan alakítják át az értékesítés szerkezetét. Tisztán adózási okból a teljes értékesítést kiszervezték.[9] Létrehoztak egy teljesen új brandet: Horváth Rozi fűszerek. Gondolom, mindenki ismeri.

Ugyanakkor nagyon nehezen tudtam megemészteni, hogy az informatikát is újra akarják teremteni. Olyan lépcsőket akartak beiktatni, amelyek indokolatlanok és értelmetlenek voltak. Main frame gépek, minigépek, idejét múlt szoftverek. Ez is része volt az én rendszerváltásomnak. Nem lehetsz próféta a saját szakmádban. Amennyire meg tudom ítélni, nagyon jó magyar szakmai gárda volt egyéb területeken is, és mindenki szenvedett a mellőzéstől.

A vezetési módszer a nyitott ajtók módszere volt. Mindenki elmondhatta a hasfájását, javaslatát. Mindenkit meg is nyugtattak, hogy igen, értik, orvosolják, megvalósítják. Persze nem csináltak semmi olyat, amit egyébként nem csináltak volna, de tartották bennünk a lelket, hogy számítunk valamit. Ez elég hamar nyilvánvalóvá vált számunkra. Akkor keletkezett a mondás, hogy a magyarok rabszolgák. Van egyes és van kettes szintű rabszolga. A különbség köztük az, hogy az egyes szintet legalább jól megfizetik.

Szintén az én rendszerváltásom felfedezése volt, hogy: „Nélkülözhetetlen ember nincs. Ha mégis volna, azonnal ki kell rúgni.” Már a 2000-es évek elején egy nagy banknál dolgoztam, mint alvállalkozó. Ott az volt a szabály, hogy mindenkinek ki kell venni két hét szabadságot egyben, és ezalatt nem is dolgozhatnak. Én naivan azt gondoltam, hogy milyen rendes a HR.[10] Nevetve mondták a bankosok, hogy erről szó sincs. Azt vizslatják, hogy valakin megakad-e valamilyen folyamat. A többit mindenki fantáziájára bízom.

Szóval a szakmai kompetenciák értéktelenek voltak. Simán végrehajtóvá vált az ember. Arról már volt szó, hogy jól megfizettek. Az is igaz, hogy a fizetésen kívül kiváló munkakörülményeket biztosítottak. Kaptunk autót, némi költségkeretet, támogatták a nyelvtanulást. Én kértem és kaptam mobil telefont.[11] Szakmai utakra is mehettünk. Egy informatikai kongresszus ürügye alatt bejártuk a Côte d'Azurt. Ekkor utaztam először úgy nyugaton, hogy nem kellett állandóan a pénzt számolnom. Egészen ember módjára lehetett élni.

Szóval kenyér volt. Aztán lett cirkusz is. Sok tapasztalattal, de eléggé megkeseredve, 1994 elején közös megegyezéssel megváltunk egymástól. Akkori főnököm azt mondta, hogy az attitűdömmel van baj. Annyira még voltak tisztességesek, hogy nem rúgtak ki, nehogy végkielégítést kelljen fizetni. Inkább olyan helyzetet teremtettek, hogy én keressem a távozást.

                                  A köztársaság kikiáltása (1989. okt. 23.)

Az én személyes rendszerváltásom és a tényleges rendszerváltás között nagyon sok párhuzamot látok. Az biztos, hogy nem hétfőről keddre történt, hanem viszonylag hosszabb folyamat volt. Állandó alkalmazkodást és tanulást kívánt mindenkitől. Ha valaki elvétette a lépést, nem nagyon kapott új lehetőséget. A kompromisszumok keresése sokszor megalkuvásba váltott. Sok, az én korosztályomba tartozó megkeseredett embert ismerek. Ez volt az a korosztály, aki a régi rezsim alatt még nem kapott komoly szerepet, az új rezsimben pedig már nem. És ami csak utólag lett világos számomra: nem csak politikai rendszerváltás volt. Változott az életmódunk, megváltozott az intézményrendszer, új hatalmi struktúrák alakultak. A munkahelyek komoly változáson mentek keresztül. Számomra a legrosszabb az volt, hogy elvesztettem a biztonságérzetemet. Érdekes, hogy ez a (lét)bizonytalanság mennyire szocializációs kérdés. A gyermekeinket már egyáltalán nem zavarja. Felnőtt egy új nemzedék, a rendszerváltásból történelem lett, így ez a szakasz lassan lezárul.

---

[1] Vállalati Gazdasági Munkaközösség

[2] Kedvenc munkahelyem volt, kár, hogy nem volt jövője.

[3] Most Ferenciek tere

[4] Konrád György – Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz.

[5] Gorenje fagyasztóláda

[6] Ez nem volt ennyire egyszerű. Sokan voltak a régiek között, akik támogatták a változásokat. Csakúgy, mint a nagypolitikában.

[7] Igazán csak háromról szavaztunk. Az E.D. and F. Man a mai napig ismeretlen előttem.

[8] Kezdetben Compack Douwe Egberts Rt. volt a név.

[9] Az outsourcing is teljesen új fogalom volt.

[10] A HR (human resource) is új fogalom. Persze a blablától eltekintve ez simán személyzeti osztályt jelent.

[11] WESTEL 450, ha valaki emlékszik erre. Vonalas telefont kb. fél év múlva kaptunk. Ingyen, szinte ránk tukmálták, amit előtte pénzért sem lehetett kapni.