Boldogságprojekt

 Götz Eszter

 

 

 

Egy olyan év végére, mint amilyen 2020 volt, semmi nem jön jobban, mint egy gigaméretű boldogságprojekt. Igaz, hogy csak olvasva, messziről, de még így is hatékony. Ősszel jelent meg a HVG kiadásában magyar nyelven egy brit újságírónő 2015-ös könyve, aminél gyógyítóbb, derűsebb, téli kuckóba valóbb olvasmányt nehezen tudok elképzelni. Helen Russell egy menő londoni női magazin újságírójaként – napi 14-16 órai munka tűsarkúban, feszes mosollyal – egy évre Dániába költözik, mert a férje ott kap munkát. A nem egészen kétórás repülőút világokat választ el egymástól: aki Dániában akar élni, annak nemcsak a nyelvet, de az élet minden területét újra kell tanulnia. Russel is ezt teszi, végtelen humorral, néha kétségbeesetten, máskor módszeresen végigjárva a hiteles forrásokat, hogy megtudja, mi miért olyan, amilyen ebben az országban, aminek a boldogságindexe messze fölötte van az európainak, sőt a hivatalos statisztikák szerint, mondjuk ki, a világ legboldogabb országa.

Így a hónapról hónapra, naplószerűen dokumentált ismerkedés a dán életmóddal részint személyes tapasztalatok, részint pedig – profi újságíró lévén – az egyes témákat legjobban átlátó személyiségekkel készített riportokban bomlik ki. Az állattartási szokások témájáról a tengerparti kutyakaki-szedéstől a nyilvános boncolásokig, az oktatási rendszer megértése miatt az oviból nyakig sárosan hazaugráló gyerekektől a hétgyermekes gyereknevelési szakértővel készült interjúig, a szextől az egészuségügyig mindenhol körülnéz. Nem riportkönyv tehát, nem is napló, hanem nagyon egyedi, kacagtató humorú országkörkép, egy kicsit Bridget Jones, egy kicsit Frey Tamás modorában (szíves elnézést az érintettektől).

 

Mert Dániát meg kell tanulni. Nem csak az utóbbi években Európa-szerte népszerűvé lett hygge fogalmát, azaz a lassú, nyugodt, gond-eleresztős, pizsiben-kávézós, vajassüti-befalós derűt, de sok egyebet is. Például a dánok klub-mániáját, a szelektív hulladékgyűjtés szigorú ellenőrzését (amikor a szomszédok nyakig bújnak a kukában, hogy rávezessék az újonnan beköltözőt a szokások hatalmára), az oktatási rendszer sehol másutt nem tapasztalható demokratizmusát, vagy azt, hogy a nátha elleni forró italport miért nehezebb beszerezni, mint a könnyű drogokat. Az olvasó néha Abszurdisztánban érzi magát (például az igazságügyi minisztérium rendelete szerint a dán zászlót elégetni szabad, de napkelte előtt felhúzni, ráadásul lassan, vagy éppenséggel a földre leengedni nagyon-nagyon tilos), de néhány oldallal később lázasan keresni kezdi a koppenhágai repülőjáratokat, hogy már a másnapot is Dániában kezdhesse.

 

Vajon tényleg ennyire más egy kis európai ország kultúrája, mint a többié? Russell gyakran a saját brit fafejűségét is kíméletlenül kigúnyolja, kimondva, hogy a 21. század elején, a multikulti csúcsán valójában ugyanolyan kevéssé értik egymás működését a más-más országból származó európai polgárok, mint a digitális kor előtt. De a könyv kulcsa mégsem ez, hanem a dánok boldogság-fogalma, ami sokkal inkább illik egy bhutáni szerzetesközösség szemléletéhez, mint egy európai társadalomhoz. A dánok ugyanis, állítja a könyv szerzője, a megélt pillanat, az élet egyszerű, közvetlenül elérhető, vagyis az orrunk előtt lévő dolgainak élvezetét tartják a boldogság forrásának. Érdemes lenne megtanulni.

(Helen Russell: Egy év a világ legboldogabb országában. HVG Könyvek, 2020, 350 oldal)