Irracionális történelem

Götz Eszter

1951 júniusában a Magyarországon működő egyetlen párt hivatalos szócsöveként működő Szabad Nép napilapban a Belügyminisztériumnak az alábbi közleménye jelent meg: „1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: Hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csend­őr- és rendőrtörzstisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapják meg.” A lap 924 személyről és családtagjairól számolt be, akik természetesen egytől-egyik osztályellenségek, a népi demokrácia aláásói.
Ez volt az első, és tulajdonképpen az egyetlen ilyen jellegű híradás a Rákosi-korszakot bizonyos szempontból markánsan meghatározó kitelepítésekről. A budapestiek azonban ekkor már tudták, hogy nem egészen erről van szó. Tudták tapasztalatból és tudták hallomásból, hiszen a fővárosiak ekkor már túl voltak egy hivatalos kérdőív kitöltésén, amelyben a személyes adataikon kívül a lakásviszonyaikat is részletezniük kellett. És nap mint nap lehetett találkozni azokkal a frissen felesküdött rendőriskolásokkal, tizedesekkel – többségük vidékről érkezett, nem ismerte a budapesti viszonyokat –, akik házmesterről házmesterre járva egyeztettek, majd összesen több, mint 13 000 lakosnak kikézbesítették a hivatalos felszólítást, miszerint 48 óra múlva összecsomagolva álljon készen a kitelepítésre.
Az 1980-as évek óta egyre több film, szépirodalmi mű és kutatási beszámoló foglalkozik a kitelepítettekkel, de hogy között sok zsidó család is volt, arról évtizedekig nem esett szó. Dombi Gábor történész Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozatai című, 2020-ban a Magyar Nemzeti Emlékbizottságnál megjelent kötete az első nagyobb ívű feltárás, bár megelőzte ezt Gyarmati György 2018-as tanulmánya és néhány kutatási beszámoló. Dombi azonban nem csupán kutatóként, hanem személyes érintettként is viszonyult a témához – mint a bevezetőben leírja, édesapja gyermekként éveket töltött kitelepítve –, így a könyve egyrészt alapos történettudományi munka, ugyanakkor szubjektív hangvétele, szinte szépírói kvalitást mutató stílusa messze túlmutat a tényfeltárás szándékán. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatásai és a témával foglalkozó történészek – elsősorban Gyarmati György – munkái alapján a kitelepítettek társadalmi összetételére és legfőképpen a sorsukra volt kíváncsi. Mivel az érintettek túlnyomó többsége már nem él, aki igen, az kisgyerek volt a történések idején, interjúk készítésére nemigen volt módja. Így maradt a száraz tényeknél: az iratoknál.

                A véghatározatot átvettek meghiúsult kitelepítésének okai

Ami ezekből kiderült, az a merő irracionalitás. 1951-ben, hét évvel a háború vége után, amikor még mindenki élénken emlékezett arra, hogy Budapest utcáin tízezrével feküdtek a halottak, és 600 ezer magyar zsidót nyeltek el a haláltáborok, ismét megkezdődtek a deportálások. Dombi szerint ugyanis a kitelepítés helyett ez a pontosabb kifejezés arra, amit a hatalom végrehajtott. Hiszen emberek ezreinek kellett 48 óra alatt összecsomagolni az egész életüket, a családjukkal együtt, felülni egy vonatra, és elindulni az ismeretlen felé. A kötetben közölt esettanulmányokban szereplő kitelepítettek közel egynegyede 70 évnél idősebb volt, újabb egynegyede 60 és 69 év közötti; egy falusi istállóban élve,  napszámosként dolgozniuk nehezen volt elképzelhető. Vajon ki előtt próbált példát statuálni a hatalom ezzel a merőben irracionális intézkedés-sorozattal? A külföldi sajtó élesen reagált, még egy szovjet lap is felszólalt a magyar kitelepítések ellen. A hazai művész- és tudósvilág is megmozdult, ezrével álltak ki a végzést kapott emberek mellett, akár raktáros volt az, akár Honthy Hanna férje. Az áldozatok jövedelmi viszonyai sem magyarázták az akciót, hiszen sokuknak egyáltalán nem volt semmilyen bevétele. Volt viszont lakásuk, amelyeket gyakorlatilag azonnal el lehetett venni. Dombi Gábor leginkább a háború utáni fővárosi lakáshiánnyal tudja magyarázni a történteket, bár ez sem logikusan történt, hiszen sok olyan budapesti család nem kapott végzést, akik 4-5 szobás lakásokban éltek. A magyar sajtó ezután kínosan hallgatott a dologról, ám a több ezer kitelepített csak 1953-ban, Nagy Imre intézkedéseinek köszönhetően térhetett vissza Budapestre – ha nem is a régi lakásába.

A kitelepítettek jövedelmi viszonyai

A kötet mintegy egyharmadát esettanulmányok teszik ki, személyiségek és családok története, akik nem tudták elkerülni a kitelepítést. Többségükben idős és beteg emberek, a holokausztot túlélt, elképzelhetetlen dolgokon átment kisemberek, akik az utolsó éveiket békében szerették volna leélni. Cziráki Ferenc százados, a kitelepítettek kérelmeit kezelő – és túlnyomó részüket egyszavas válasszal elutasító – hivatalnok efféle életek és halálok fölött döntött. Az ő ítélete alapján került egy adácsi tanyára a 72 esztendős Epstein Mór, elmebeteg, ápolásra szoruló leányával együtt; Dévaványára a Helényi család, két kicsi gyerekkel, vagy Borogkisfaludra a raktáros Surányi Bertalan, Besnyőtelekre a súlyosan beteg, idős Schleifer házaspár. Rosenberg Ödön egy véletlen névelírásnak köszönhetett két évnyi tiszaföldvári  „társbérletet” egy ottani gazdálkodó (értsd: „kulák”) szoba-konyhájában. Királyhegyi Pál humorista, író a harmincas években az Egyesület Államokban és Angliában dolgozott, túlélte Auschwitzot, és 1951-ben a Ludas Matyi munkatársa volt. Feltehetően tévesen kapott kitelepítési végzést. Hogy végül csupán néhány hónapot töltött Adácson, az többek között a művészvilág összefogásának volt köszönhető: Pécsi Sándor, Darvas Iván és sokan írták alá a fellebbezését.
Dombi a megvizsgált élettörténeteket érzékeny, finom gesztusokkal csomagolja ki a beadványok, fellebbezések, fel- és leiratok sokaságából, adatsorokkal szembesítve, értelmet keresve egy tökéletesen illogikus intézkedés-sorozatra. A zsidó kitelepítettek sorsa, okai és következményei ezzel korántsem kaptak teljes feldolgozást – a szerző is hivatkozik a további kutatások szükségességére –, de a téma, ennek a precíz és rendkívül olvasmányos könyvnek köszönhetően már ott van a köztudat.


(Dombi Gábor: Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítések zsidó áldozatai. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2020.)