Lapszemle 2021. február

 Bodrogi Csongor

AJÁNLÓ A FEBRUÁRI LAPSZÁMOKHOZ

 

Ezúttal öt folyóirat anyagából szemléztem, hiszen az Eső tavaszi száma majd később jelenik meg. A válogatásba igyekeztem minél több műfajú szöveget belevenni, megmutatva a lapszámok sokszínűségét.

 

A TIZEDIK: Molnár Vilmos: Árvízben (novella, Székelyföld)

Egy elhanyagolt faluban, valahol az Isten háta mögött, két idős asszony éli együtt egyszerű életét. Amikor egyikőjük éppen fölkelne az éjszaka közepén, megszakítva álmát, hogy kimenjen pisilni, talpával valami hidegbe lép: a házat elöntötte a víz. A két asszony fölmenekül a padlásra, és onnan szemléli, ahogyan az áradat óráról órára egyre nagyobbá válik. Az új perspektíva megmutat valamit a világból, amit addig nem láttak, nem láthattak; halálközeli élményhez jutnak, határhelyzetbe kerülnek. Molnár Vilmos e realista novellájába egy-egy ponton tündéri bájitalt csepegtet.

 

A KILENCEDIK: Sonja Raaf: Nyilatkozat az irodalom szánni való helyzetéről (vers, Kalligram)

Ez a vers természetesen nem „nyilatkozat”, hiszen vers. Ugyanakkor rájátszik a „nyilatkozat”, a proklamáció műfajára, ezzel is erősítve a maga avantgárd jellegét. Miért „szánni való” az irodalom helyzete? Bizonyára azért, mert kicsinyes (sokszor animális, szexuális) személyes vágyak mozgatják szereplőit az érvényesülés felé. Sonja Raaf verse a fonák oldaláról mutatja meg ezt a harcot, fönntartva azt a kritikus szellemet, amely valójában mindenféle működő irodalomnak elengedhetetlen feltétele.

 

A NYOLCADIK: Codau Annamária és Demény Péter beszélgetése Terék Anna kötetéről (kritika, Látó)

Sajátos kísérlettel turbózza föl a Látó a kritika kissé megcsontosodott műfaját: két olvasó beszélget egy kötetről, feleselve egymásnak, kiegészítve egymás észrevételeit. A kötet, melyről szó van, Terék Anna: Háttal a napnak című versgyűjteménye. Ritkán ajánlok itt kritikákat, recenziókat; nem azért, mert nem tartanám jónak őket, hanem mert egy recenzió igazi élvezetéhez és megértéséhez alighanem szükséges magának a könyvnek is az ismerete, amelyről szól. Ez a beszélgetés azonban inkább kedvcsináló. Végigolvasva a két lelkes (és vélhetően alapos) olvasó párbeszédét, az ember szinte már venné is kezébe a kötetet, és vágyódik rá, hogy föllapozza az említett verseket, melyek, úgy fest, nagy erővel szólaltatnak meg nagyon emberi érzéseket.

 

A HETEDIK: A Tiszatáj blokkja Margaret Atwoodról, benne Martonyi Éva összehasonlító tanulmánya (tanulmány, Tiszatáj)

Margaret Atwood korunk egyik legnépszerűbb írója, akinek irodalmi értékeit is elismeri a kritika. A szolgálólány meséje című könyve Magyarországon is hatalmas siker lett, de más regényei is meghódították az olvasók szívét. A Tiszatáj egy egész rovatot szentel februári számában a kanadai írónőnek, tanulmányokkal, műelemzésekkel; sőt a következő számban egy eddig hazánkban nem ismert Atwood-szöveget is megjelentet majd a lap. A tanulmányok közül nekem – aki nem vagyok ismerője a szerző életművének – a legérdekesebb Martonyi Éváé volt, aki Atwood Pénelopéia című regényét veti össze Márai Béke Ithakában című művével. A fölfedezett párhuzamosságok azért is különösen izgalmasak, mert Márai maga is szokatlanul népszerű író volt a maga korában, így, mint Atwoodnál, nála is fölmerült a kérdés, hogy a magas irodalomhoz sorolható-e a munkássága; illetve hogy miféle műfajkeveredések okozhatták ezt a népszerűséget.

 

A HATODIK: Zsembery Borbála: Judit (novella, Alföld)

 

Zsembery Borbála igen rövid, szűkszavú novellája tulajdonképpen nem is több, mint egy léthelyzet fölvillantása. Egy fiatal nő, Judit látogatása a nőgyógyásznál, és a nyitva hagyott kérdés: mi lesz az életével? Lehet-e még gyereke, életben marad-e ő maga egyáltalán? Az írás keretes szerkezetű, a kezdő jelenet visszatér a végén, de már többet jelent, mint az elején. Megértjük (és épp a megértésnek a rádöbbenése, ami hat), hogy ami a szöveg kezdetén hétköznapi jelenetnek tűnik, az sokkal több annál: sorstörténet.

 

AZ ÖTÖDIK: Csehy Zoltán: Megoldások (vers, Tiszatáj)

 

Csehy Zoltán hat részből álló verse hat különféle megoldást kínál föl – nem lehetünk azonban egészen biztosak abban, hogy mire. A cölibátusra? A kereszténység tévelygéseire, visszásságaira? A hívő lét nehézségeire, kísértéseire? Talán minderre egyszerre, és talán még többre is; a költemény egyik fontos szervező elvének a nyitottság tűnik, mert az egyes „megoldásokat” is ugyanúgy többféleképpen (ironikusan, komolyan, metaforikusan stb.) lehet érteni, miképpen azt is, hogy mire kínálnak megoldást – az olvasó többféleképpen rakhatja össze a párbeszédet, és többféle értelmet is kinyerhet e talányos, mégis nagy erővel szóló szövegekből.

 

A NEGYEDIK: Zoltán Gábor: Huszonegyesek (esszé, Látó)

 

2021-ben két nagy magyar szerzőnek is a századik születésnapját ünnepeljük: Mészöly Miklósnak és Pilinszky Jánosnak. Zoltán Gábor ebben a kifejezetten sok gondolatot felébresztő esszéjében azon tűnődik el, hogy korosztályukból, vagyis az 1921-es születésű alkotók közül miért éppen ők ketten azok, akik igazán maradandót tudtak alkotni, szóval akiknek hatása ma is élő, ellenben azokkal, akik sokkal aktívabb társadalmi életet éltek, és sokkal hamarabb föltűntek az irodalom színpadán. Az esszé természetesen nem ad egzakt válaszokat, inkább a két életmű pár jellegzetességét fölvillantva jár körül témákat, és tesz föl érdekes kérdéseket. Mind Mészöly, mind Pilinszky hitt egy etikus világban, amely, ha nincs is jelen, elérhető. A posztmodern utáni korszakból visszatekintve úgy tűnik, hogy e (pre-posztmodern) szerzőknek még mindig bőséggel van mondanivalójuk számunkra.

 

A HARMADIK: Lőrincz Csongor József Attila avantgárd verseiről (tanulmány, Alföld)

Lőrincz Csongor rendkívüli munkásságát azóta kísérem (azt persze nem állítom, hogy „nem lankadó”) figyelemmel, hogy még az ezredforduló után föltűnt líratörténeti tanulmányaival. Borzalmasan izgalmas dolgokat mond (valljuk be) borzalmasan rossz stílusban. (Persze az külön hosszú tanulmányt, ha nem esszét igényelne, hogy a tudománynak közérthető módon kell vagy lehet-e szólnia, illetve hogy a bölcsészettudományok e tekintetben másképpen működnek-e, mint a természettudományok…) Ez a legújabb, Alföldben megjelent tanulmánya József Attila avantgárd verseinek működését szálazza szét, különös (de nem kizárólagos) tekintettel arra, hogyan dolgozza bele szövegeibe Szabó Lőrinc versrészleteit, motívumait a fiatalabb költő. Kiderül az írásból, hogyan készítik elő a terepet ezek az avantgárd versek a kiemelkedően nagy költeményeknek; mi történik bennük, hogyan láttatnak és hogyan érzékeltetnek dolgokat, mi a viszonyuk saját állításaikhoz. A főleg persze irodalomtudományos érdeklődésű olvasóknak ajánlható szöveg a türelmes olvasóját nagyon megjutalmazza; és nem is csak azzal (bár ez se lenne kevés), hogy újra elolvastat néhány csodálatos korai József Attila-verset.

 

A MÁSODIK: Papp Attila Zsolt: Holtág (vers, Székelyföld)

 

Együtt úsztam egy holttesttel, akit kiemeltek a vízből. Talán valami ilyesmi „szüzsé” lehetne megalkotható ebből a versből, ha a lírában lenne értelme az ilyen átfordításoknak. De valamit mégiscsak mondani kell, hogy „képet alkothasson” róla kedves olvasóm. Avagy talán helyénvalóbb egy idézettel érzékeltetni a szövegvilág összetettségét, melyben jelen van idegenség, tragikum, az identitás kétségessége, ugyanakkor valami erős érzékiség és érzékletesség is, kifejezve a sorátlépések nyughatatlanságot sugalló ritmusával? Talán igen:

Úgy gondolok arra az

ismeretlen lényre, akivel

nem találkoztam akkor,

mintha még most is ott lebegne

valahol, beleolvadva

a környező élővilágba,

arccal lefelé, ahogyan

egykorvolt férfiak szoktak–
ez talán őriz valamit
az önazonosságukból,
ahogyan mindig lefelé
néznek farkasszemet.

 

RASHWAN Mohamed: Mors omnia solvit (novella, Kalligram)

 

A Magyarországon (is) élő egyiptomi filozófusnak ez a szövege képes volt rá, hogy az első bekezdésétől kezdve behúzzon a világába, és kíváncsivá tegyen, ne csak a „cselekményre”, de a problémára is, amelyet színre visz. Az elbeszélő meglát egy dél-magyarországi város főterén egy idős nőt, aki annyira szokatlanul viselkedik, hogy a járókelők némelyike fényképeket is készít róla. Ez az idős nő aztán nem megy ki a fejéből, és rögeszmévé dagad: vajon ki lehet ő, és mi köze az elbeszélőnek hozzá? És ha netán megismerjük is a történetét, tudjuk-e, hogyan került ő kapcsolatba velünk? És vajon ott volt-e valóban, vagy csak szimbóluma valami másnak: önnönmagunk idegenségének, társadalomba való be nem illeszkedésünknek, magányunknak, egész elhibázott életünknek?

 

Az Új Hang rovatból a szokásokhoz híven ezúttal is három szöveget emelek ki. Kiss Edina: A kék bicikli című novellája egy manapság különösen aktuális témát, a fiatalok külföldre költözését dolgozza föl – meglepő szemszögből és érdekes technikával. Lukács Izabellától három verset olvashatunk, melyek közül meghökkentő képei miatt a Membrán című fogott meg a legjobban. A (nem értéksorrendben) harmadik pedig Szűcs Anna megrendítő verse, a Homályos részek, amely arról szól, hogy egy párnak még mindig nincs gyermeke, vagyis hogy „egy meg egy mindig kettő marad”.