Nagyutazás, karantén idején

Götz Eszter

 

Öt háztömb, 2018

 

Tizenhárom éve minden tavasszal néhány napig építészeti filmek töltik meg a Toldi mozit. A Kortárs Építészeti Központ által megrendezett  Budapesti Építészeti Filmnapok eleinte csak az építész szakmát, annak is inkább a fiatalabb generációját vonzották, de hamar rákapott a budapesti közönség. Tavaly, a pandémia első lökete előtti napokban, talán azt utolsó olyan kulturális esemény volt, amit még „igaziban” lehetett élvezni – aztán egy pillanat alatt bezárt a világ, és azóta a monitorunkon bámulunk nagyjából mindent.
Így hát 2021 márciusában ez a fesztivál is a virtuális térbe költözött; így viszont jóval többen nézhették meg a filmeket – igaz, a vetítések után ezúttal elmaradtak az utolérhetetlen hangulatú zenés bulik, a volt budapesti főépítész zseniális DJ-showja, a moziterem ajtajában bonyolított  közönségszavazás és a személyes együttlétek, ami azért fontos része volt az egésznek. Cserébe felértékelődött a filmek által a szobánkba hozott nagyutazás-élmény: a Római-parttól Havannáig, Marseille-től Dubajig bejárhattuk a világot.
Szögezzük le az elején: építészeti filmek nem építészeknek készülnek. Aki házban lakik, dolgozik, tanul, aki parkban sétál, játszótérre viszi a gyerekét, folyóparti sétányon baktat a kutyájával, annak fontos kell legyen az építészet. Hiszen az épített terek az életünk minden elemét meghatározzák: térlátásunkat, gondolkodásmódunkat, szabadságfokunkat, ízlésünket, nem beszélve a közintézményekhez, emlékművekhez, a múlthoz és a jelenhez fűződő viszonyunkról. Építészeti kérdés lehet a hajléktalan-ügy, a gondozatlan parkok, a mostanában feltűnő gyakorisággal bontásra ítélt nem-is-olyan-régi házak, a nyári hőségben dupla forróságot termelő üveghomlokzatok, a városi parkok beépítése, és még hosszan sorolhatnánk. Vagyis az építészet sokkal közelebb van hozzánk, mint elsőre gondolnánk. Az Építészeti Filmnapok a kezdetektől fogva ezzel a tág szemhatárral dolgozik. Évek óta legalább 5-6 filmet megnézek a kínálatából, némelyik kifejezetten remekműnek mondható, például a 2019-ben vetített Human Shelter, Boris B. Bertham lenyűgöző filmje (itt nézhető meg a film trailere) olyan lírai módon foglalta össze, hogy mit gondolunk az otthonról, amit nehéz leírni.
 

Az utca, 2018

Az idei program is sok különlegességet kínált. A szokottnál hosszabb ideig, március 4. és 13. között 10 napig lehetett megnézni a filmeket, és a válogatás aktuálisan az elmúlt évben kiéleződött problémákra irányult: a bezártság, a mikrokörnyezet, az elszegényedés, a közösségek hiánya, a természet felé fordulás került a fókuszba. Láthattunk dokumentumfilmet a jövedelmen mentén kettészakadó brit társadalomról, ahogyan a brexit egyetlen londoni utca életét is gyökeresen átrajzolja (Az utca, 2019, rendezte: Zed Nelson). Ugyanezt a témát járja körül az Öt háztömb (2019, rendezte: Dan Goldes és Robert Cortlandt), a San Francisco-i Market Street öt háztömbnyi területén. Ez egykor Amerika legnagyszerűbb sugárútja volt, az 1900-as évek óta polgári ünnepségek gyakori helyszíne, ma viszont a város egyik legszegényebb környéke.

 

Periféria, 2020

De máshogy is lehet, például az ott élők aktív részvételével megfordítani a pusztulás felé tartó folyamatokat. A 2020-as Periféria című film (rendezte: Xavi Esteban és Odei A.-Etxearte) egy Barcelona melletti kis előváros Münchhausen-történetéről szólt. A Franco-rezsim idején lepusztult városkát a lakók, az úgynevezett közösségi-participációs tervezéssel, a saját ötleteik és tevékenységük révén formálták igazi, jól működő várossá. A film megemlékezik az ötletet és az első tervet hozó építészről is, aki az ETA baszk terrorszervezet egyik támadásában halt meg.
Különleges építményekről és közösségekről is több film készült. Lírai érzékenységű film volt a Havanna a magasból (2018, rendezte: Pedro Ruiz), amelyikben a Havanna háztetőin, tönkrement liftházakban, bezárt szállodák leszakadt lépcsőházaiban évtizedek óta élő családok beszéltek az életükről. 

 

Havanna a magasból, 2018

Ennek ellenpontja volt az Aranykor című mozi (2019, rendezte: Beat Oswald és Samuel Weniger), amit egy miami luxus idősotthonban forgatott egy svájci antropológus és egy ugyancsak svájci filmkészítő. Ebben az otthonban márványburkolatú falak között, arany csillárok, egy amerikanizált Versailles díszletei között élnek a gazdag nyugdíjasok, állandó bulihangulatban, miközben vendégmunkások gondozzák és szórakoztatják őket, hogy ne kelljen szembenézniük az elmúlással. 

 

Aranykor, 2019

És láthattuk a Balti-tenger partján épült egykori náci nyaralókomplexumot (Prora belülről, 219-20, rendezte: Nico Weber), a „tengerparti szörnyeteget”, ami még ma is a világ leghosszabb épülete, de már évtizedek óta használaton kívül, rothadó kolosszusként áll, miközben mellette sorra épülnek az új szállodák és apartmanházak.

 

Prora belülről, 2019-20

 

Azért az építészek sem maradtak ki a válogatásból. Egy gyönyörű portréfilm a magyar modern építészet egyik példaképének tartott finn Alvar Aalto munkásságáról szólt (Aalto, 2020, rendezte: Virpi Suutari), a Hegy a városban (2020, rendezte: Rikke Selin Fokdal, Kaspar Astrup Schröder) pedig az építészeti fenegyerekként számon tartott dán Bjarke Ingels legújabb munkáját mutatta be, a koppenhágai hulladékégetőt, amit sokkal inkább mondanánk zöld dombnak, esetleg sílesiklónak, mint ipari létesítménynek.
A végére maradt a számunkra legközelibb téma: egy mindössze 12 perces rövidfilm, ami két civil szervezet, a Város és Folyó Egyesület és a Fák a Rómain közös szabadstrand-építési akcióját örökítette meg, az első strand-tesztnap tanulságaival, megszólaltatva a civileket, a szakértőket és a boldog fürdőzőket is.
Akinek még utólag kedve szottyan, utánaolvashat, és néhány perces trailereken belenézhet a levetített mozikba, pótolandó az elmulasztott „utazást”: https://filmnapok.kek.org.hu/program/

Aalto, 2020