Olyan okos, hogy mindjárt megszólal!

Mohácsi Árpád könyvajánlója

Rik Smits Nyelvek hajnala

Fordította Bérczes Tibor, Nyitott Könyvműhely, Budapest 2011

 

Az az igazság, hogy nagy kutyabolond vagyok. Akárhányszor ránézek a kutyámra, vagy szólok hozzá, mindig olyan érzésem van, hogy olyan okos, hogy mindjárt megszólal, hogy válaszolni fog. És nem csak úgy a maga módján, hanem szavakkal. Csányi Vilmos is olyasmit nyilatkozott, hogy a kutyák szőrös gyerekek, és az evolúciónak azon a fokán állnak, hogy éppen csak nem beszélnek. Amiből én azt a következtetést szűrtem le, hogy ha ma nem is, de jövőre már nyugodtan beszélgethetek Szalambóval, lásd a képen.

 Szalambó. Saját fotó

                                                      

Eléggé elkeseredtem, amikor Smits úr odanyilatkozott a könyvében, hogy az állati kommunikációnak semmi köze nincs az emberi beszédhez. Smits azt mondja, az emberben is megvan az állat, a kommunikációnkban hordozunk elemeket az állatok kommunikációjából, de maga a beszéd és a nyelv nem különböző testtartásokból (ahogy a koldus meggörnyed az utcán), riasztásként szolgáló hangjelzésekből (jön a kígyó!) és hasonlókból alakult ki, mint azt egyébként magamtól hajlamos volnék gondolni.

A Nyelvek hajnala egy izgalmas gondolatkísérlet, amelyben a szerző kifejti meglehetősen sajátos elméletét a nyelvek kialakulásáról. Gondolom, nincs mindenben igaza, a könyv mégis nagyszerű, mert kontextusba helyezi a beszéd kialakulását, megpróbálja a gondolkodás fejlődésével párhuzamba állítani. És közben – egyáltalán nem mellesleg – olyan kérdésekre is választ keres, amelyek kívül esnek a nyelvészeti könyvek szokásos horizontján.

Van itt hangzatos elmélet őskori vadászati módokról, jobbkezességről és korai művészeti formákról. A szerző arra keresi a választ, hogy a megnövekedett agykapacitás, aztán később a kialakuló művészetek milyen evolúciós előnnyel jártak, hiszen a túlságosan nagyra nőtt fejünk első pillantásra inkább csak hátrányokkal jár, mert nehéz és veszélyes lesz a szülés, az ember utódja sokáig szinte magatehetetlen, rendkívüli gondoskodást igényel túlságosan hosszú ideig; maga az agyműködés hihetetlen mennyiségű energiákat emészt fel – a szerző kiindulási kérdése az, hogy e sokféle hátrány ellenére miért előnyös ez a túlméretezett  fej, miért alakult ki, sőt, miért volt éppen ez a győztes stratégia.

A könyv másik része a barlangi művészet kialakulásával kapcsolatban tesz fel megfontolandó kérdéseket, természetesen a nyelv és beszéd fejlődésével hozza ezt is kapcsolatba. Úgy gondolja, hogy van az embernek egy belső világa, ez egy kicsit olyan, mint az álom. A beszédre, a nyelvre, a művészetre nem azért volt szüksége az embernek, hogy veszélyre figyelmeztessen, vagy hogy kifejezze a csoporthierarchiában elfoglalt helyét, hanem azért kellett, hogy ezt az álomszerű belső világot kifejezze. Gyakran előfordul gyerekekkel, felnőttekkel, hogy felnéznek a felhős égre és a felhőkben különböző formákat látnak, vagy az éjszakai csillagokban nyilazó katonákat vagy mérleget vélnek észrevenni. Ezek a képek voltaképpen a belső világunk kivetülései. Talán belülről szeretnénk ilyennek látni a világot, mi akarjuk belelátni ezt vagy azt. A faszobrászok állítólag csak ránéznek egy méretes fatörzsre, és máris látják benne a kifaragandó arcot. A barlangban élő ember ránézett egy kitüremkedő falszakaszra, és meglátott benne egy bölényt vagy egy szarvast. Kevés festékkel kiegészítette a természeti formát, és kész is volt a kép. Hiszen már ott volt a falon, csak észre kellett venni. Az őskori művészet tehát egy belső világnak az ábrázolása volna e szerint az elmélet szerint, míg a beszéd és a nyelv e belső világról tett nyilatkozat. Hm. Érdekes.

A kép forrása: newscientist.com

                                           

A kép forrása: msn.com

                                           

Kérdések azért bőven maradtak bennem a könyv elolvasása után is. Például miért vannak olyan barlangi ábrázolások, ahol mintha csonkolt ujjakkal volna ábrázolva egyes emberek keze? De önmagában nagyon érdekes felvetés az, hogy ezeket a barlangi alkotásokat nem egyszerűen egy rítus részének tekintjük, mert az őskorban minden rítus volt szerintünk, amit nem értünk, vagy nem tudunk megmagyarázni. Aztán ezek vagy rítusok voltak, vagy nem. De sok mindent elárul, rólunk emberekről, hogy nyomot akartunk hagyni magunk után, hogy tudtuk, hogy most itt vagyunk, de ez nem lesz mindig így, itt a kézjegyem, ez voltam én, vagy itt a világ, ahogy én láttam. Ez lenyűgöző. Akár igaz, akár nem.