Fotóikonok és ikonikus fotók

Götz Eszter

Lilian Bassmann: Anneliese Seubert,  1996

Ha nyitva lenn a világ, tódulnának a nézők a Műcsarnok Fotóikonok című kiállítására, hiszen ott olyan képekkel találkozhatnának, amelyek a fotótörténet legnagyobbjai között ismerünk – vagy ha nem is ismerjük, láttuk már valahol, ott van az emlékezetünkben valahol. Így most csak bekukucskálhatunk a zárt ajtók mögé, például panorámafotóval, vagy bekapcsolódhatunk a virtuálistárlatvezetések valamelyikébe.

Talán június végéig még megnyílnak a kapuk. De a kiállításról addig is érdemes tájékozódni. Nem csak azért, mert „nagyágyúk” kerültek Budapestre, hanem azért is, mert a hallatlanul izgalmas anyag egy teljesen szubjektív válogatással állt össze. A nemzetközi fotótárlatokat rendező madridi diChroma Photography igazgatója, Anne Morin állította össze a legendás New York-i galerista, Howard Greenberg gyűjteményéből. Greenbergről tudni kell, hogy ő az, akinek köszönhetően a fotóművészet bekerült a műkereskedelembe. Ő az, aki a magyar származású, világhírűvé lett Martin Munkácsy hagyatékát gondozza – persze nemcsak az övét, hanem Edward Steichen, Arnold Newman és Roman Visnyak fotós örökségét is –, fotós albumok és monográfiák tucatjait adta ki, egy szóval a fotótörténet egyik legfontosabb szereplője. Több, mint 30 000 képnyi kollekciójából most 71 vár a közönségre a Műcsarnokban. 

 

Viviane Maier fotója, 1965–78 k.

Olyan képek, mint a nem is olyan régen fölfedezett fotós zseni, Vivian Maier munkái, aki úgy élte le az életét nevelőnőként és házvezetőnőként, hogy senki sem tudott a bőröndjében tárolt, több tízezer felvételről, amit New Yorkban készített a kimenőnapjain, és az 1950-es, 60-as évek amerikai dokumentarista fotóművészetének egyik legfantasztikusabb életműve rajzolódik ki bennük. (Ha nyolcvanéves korában Vivian Maier ki tudja fizetni a raktár bérleti díját, ahol tárolt a felvételeit, és a tulajdonos nem bocsátja árverésre a dobozok tartalmát, talán ma sem tud róla a világ.) Aztán itt van Robert Capa egy képe is. Capa – aki Friedmann Endre néven született Budapesten, és a harmincas években Franco Spanyolországában lett ismert fotós, és akinek a hagyatéka 2008 óta Budapesten van – részint a normandiai partraszállás, részint a Párizs Berlin és más európai városok 1945-ös felszabadításának első vonalból való végigfotózásával lett világhírű, egy vietnámi taposóaknára lépve, még halálában is fényképezett. A Műcsarnokban most egy 1943-as képét látjuk, amint Nápolyban gyászoló anyák vesznek részt húsz iskolás temetésén, akiket a németek öltek meg egy négynapos gerillaharcban.

Aztán itt van Martin Munkácsi (eredeti nevén Munkácsi Márton), aki Budapesten úgy lett ismert, hogy lekapott gépével egy utcai verekedést, ami gyilkosságba torkollott, és a fotót a vádeljárásban perdöntő bizonyítékként használták. Munkácsi tizenéves korától riportfotózásból tartotta el magát, az 1910-es évek végétől sportversenyeken és Budapest utcáin fényképezett. Berlinbe, majd aNew Yorkba ment, de bejárta az egész világot, az 1930-as évek elején Svédországtól Libériáig, valamivel később a történelem első interkontinentális légijáratán, a Graf Zeppelin Föld körüli útján is fotografál, így jutott el Brazíliába, Argentínába és Paraguayba. Végül Amerikában lett befutott divatfotós, de képein mindvégig átüt a korai sportfotózás hatása, a mozgás, a dinamika keresése.

 

Martin Munkácsi: Libéria, 1930 k.

Érdemes felfigyelni a női fotósokra is, mint például a Robert Capa által alapított világhírű Magnum ügynökség első női tagjára, a Grazban született Inge Morathra, vagy Bécsből származó Lisette Model fotóira, aki André Kertész első feleségétől tanult fényképezni.

Vagy itt vannak a fenegyerekek: a beat-nemzedék „pápája”, Allen Ginsberg, amint manhattani lakásán 1953 őszén lefotózza a fiatal Jack Kerouacot, vagy John Heartfield, aki a hitleráj iránti gyűlölete miatt német nevéből (Helmut Herzfeld) angolt csinált, és a harmincas évek végéig náciellenes műveket adott ki Berlinben (1929-ben Germany, Germany über alles címen jelent meg egy szatirikus képeskönyve), a dadaista mozgalom egyik fő alakja volt, majd Londonba emigrált, és élete végén Kelet-Németországba tért vissza.

Hosszan lehetne sorolni az izgalmasabbnál izgalmasabb életutakat, Japántól Oroszországig, melyek többnyire Amerikában értek véget, és elképesztő fotókat eredményeztek. De ha csak a képeket nézzük, a libériai tengerparton játszó gyerekektől az ötvenes évek New York-i utcaképeiig, a virággyerekek nemzedékétől Helmut Newton meztelen manökenekről készített, szexizmust bíráló fotóiig, pompásan kirajzolódik a 20. század története, a megírt és ismert ugyanúgy, mint az a része, amit igyekszünk mielőbb elfelejteni.