Bodrogi Csongor: Üvegcserepeken haladás

 Bodrogi Csongor

Üvegcserepeken haladás

Kukorelly Endre: Cé Cé Cé Pé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé

recenzió

 

Walter Benjamin híres esszéjét, A műfordító feladatát okkal kapta föl a posztmodern irodalomtudomány. A szövegben van egy emlékezetes metafora, mely szerint műfordítani olyan, mint egy széttört edény cserepeit egymáshoz illeszteni, de úgy, hogy a cserépdarabok csak egymással illenek össze, az edény vagy egy másik edény nem rakható ki belőlük.

Kukorelly Endre: Cé Cé Cé Pé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé című regényének olvasása után eszembe jutott ez a furcsa (igazából elképzelhetetlen) metafora. A cserépdarabok nem állnak össze edénnyé, nagy történetté. Az egyes cserépdarabok itt-ott összeilleszthetők, összeragaszthatók, de igazi szépségüket csak darabokként mutatják; teljes váza sohasem lehet belőlük. (Éppen ezért nem a mozaik metaforát használnám. A mozaikdarabok önmagukban többnyire érdektelenek, és csak egészként tekintve rájuk adnak ki gyönyörű összképet.)

A regény szerkezete egyedi: a kilenc (római számos című) fejezetben bekezdésnyi hosszúságú „alrészek” vannak, melyek 0 és 9 közötti számmal vannak jelölve, és meglehetős kaotikussággal összekeverve. A szöveg későbbi alaposabb értelmezői és elemzői bizonyára kereshetnek és találhatnak bizonyos rendet, vagy legalábbis rendszert a számozott elemek között; a kritikus feladata inkább annak megítélése, hogy e későbbi filológusi munkának mekkora valószínűséggel lenne hasznossága az olvasói élmény szempontjából. Személyes véleményem szerint csekéllyel. (Magam az első nagyjából ötven oldalt még visszalapozgatásokkal olvastam, vagyis ha például a 3.15 számú bekezdés került sorra, visszalapoztam a 3.12, 3.13 és 3.14-es bekezdésekhez; de egy idő után rájöttem, hogy ennek különösebb hozadéka nincs azon kívül, hogy jelentékeny mértékben lelassítja a befogadás folyamatát.)

Hogy miért a furcsa szerkezet, arra a válaszok már-már közhelyesek: a történetek mindig többféleképpen összerakhatók; mindig többféle nézőpont létezik egyidejűleg; a cselekmények sorrendjét nem mindig lineáris időrendi logika diktálja; a két- (illetve több)féle olvasási mód folyamatosan értelmezi és újraírja egymást; az „ugyanaz” a kontextus(ok)tól függően sohasem egészen ugyanaz; stb. stb.

Mindezek tipikusan posztmodern felismerések, posztmodern eljárások; a Cécécépé ennek okán tipikusan posztmodern szöveg; tankönyvi példája lehetne az ilyen típusú regénypoétikának.

Ha az ember ezeknek az eljárásoknak a logikáját egyszer megérti és megérzi, nagy meglepetésként, nagy örömmel éli meg őket, hiszen olyan gazdag jelentésszóródásnak és jelentéshalmozódásnak lehet részese, amilyenről „hagyományos” regényekben szó sem lehetett. De ha a „módszert” már megismerte, eltölti a vágy, hogy valami többet is kapjon, mint egy poétika jó minőségű alkalmazását. Kapunk-e többet Kukorelly legújabb regényétől?

A többletet olyannyira nem érdemes az elsőre érdekesnek ható, de 300 oldal terjedelemben már inkább fárasztóvá, öncélúvá és kórosan önismétlővé váló formai megoldásokban keresnünk, hogy az olvasónak önkéntelenül olyan érzése támad, mintha a játékra maga az elbeszélő is egy pont után ráunt volna, és elvetné az egészet, ironizálna rajta, eltávolítaná magától. (Meglátásom szerint leginkább ez lehet az oka egyes fejezettöredékek kimaradásának, egyes ismétlődések feltűnő jelentéstelenségének, sőt magának a 0. sorszámmal kezdődő mitológiai történetszál egyre nagyobb eltávolodásának mindattól, ami azt a történethez kötné.)

Számomra a meglepő felfedezés az, hogy amiben ez a könyv igazán újdonságként hat, az éppen a formai játékokkal eltávolított, elironizált és játékosan visszavett „tartalom”; a „referencia”, a kádári Magyarország évtizedeinek naplószerű feldolgozásának részletei, az illatok, a jelenetek, az üvegcserepek.

A kérdésre, hogy milyen volt az élet Magyarországon az 1960-as, ’70-es és ’80-as években, éppen annyira lehetetlen válaszolni, mint amennyire szükségszerű. Kinek milyen. A „valóságot” az egyes egyedi elbeszélések mögött sohasem találjuk meg; az mindenki számára csakis egyénileg állhat össze. Mégis, okkal lennénk bosszúsak arra az emberre, aki ezt annyiban hagyva – és az ontológiai megismerhetetlenségre hivatkozva – meg sem kísérelné a válaszadást. Kukorelly (regényének elbeszélője) nem tesz így; nagyon is ad válaszokat, és ezek a válaszok nagyon is izgatóak.

A regény történetei (többnyire) Budapest VI. kerületének mikrokörnyezetében, nagy és lepusztult bérházak között zajlanak. Még a ház pontos helyét is megtalálhatjuk a térképen (Google Maps segítségével pedig egy pillanat alatt rákereshetünk), ahol a könyv főszereplője, (K) fölnevelkedett. (A referenciális játék persze működik; a regény Szondy utcát emleget, ilyen azonban az említett környéken nem létezik, van ellenben Szondi utca. Hogy a kétféle írásmód különbsége szándékos írói fogás, vagy az utca nevét a valóságban is y-nal írták-e, amint hogy ilyen „elírásokra” sok más példa is volt a korban, az voltaképpen nem is lényeges.) Az egyes történések hétköznapiak, mondhatni banálisak, (K) átmegy az osztálytársához focimeccset nézni; gombfociznak az egyik bérház függőfolyosóján; kimennek korcsolyázni a városligetbe; fociznak a környékbeli utcákban vagy a foghíjtelkeken (szétszórt üvegcserepek között); (K) meglátogatja apját a hivatalban; és így tovább. Ami a leírásokat feledhetetlenné teszi, az talán úgy fogalmazható meg: érzékiség. Az elbeszélő közel hajol az eseményekhez, beleszagol a levegőbe. Tényleg szinte bármelyik bekezdést idézhetnénk, szóval találomra emeljük ki példának a (4.39)-es számút:

„mi az, hogy hivatal. Az apja hivatalban dolgozik, körülbelül tudja, mi a hivatal, ha bemegy, ott látja mindig azt az illatos nőt, akinek egyszer véletlenül hozzáért a melléhez. Megjön az apja a hivatalból, hivatalszagú. Finom a hivatalszag. Ápolt felnőtt férfi szaga. Cigarettafüst, darált kávéillat, szép nők parfümje. (K) apja reggel indul a hivatalba, mindig ugyanabban az időpontban, sem előbb, sem később. (K) valamivel az apja után. Nem álmos, rohan a járdán, keresztül az Izabellán két troli között, érzi, hogy csorog a hóna alatt a víz. A kapunál ellenőrzik a füzetét. Teli az udvar lányokkal. Még hárman vannak előtte a névsor szerint.”

Volna mit elemezni, értelmezni ezen az egy részleten is. A kisbetűs kezdés szerves kapcsolatot teremt a megelőzővel (mely itt most épp kivételesen a keresztöltés szerint is a megelőző, a (4.38)-as számú), ugyanakkor a számváltás el is távolít tőle. A hivatalba látogatás alighanem szinte minden magyar irodalmat szerető olvasóban fölidézi intertextusként Kosztolányi: Kulcs című novelláját, annak minden mellékjelentésével. A „finom” szag korántsem tipikus a korban; a legtöbb szag a regényben inkább kellemetlen, dohos, áporodott, taszító. A nők itt is érzéki tárgyként jelennek meg.

Ez utóbbira egyébként is muszáj kitérnünk. Melhardt Gergő teljes joggal világított rá kitűnő recenziójában Kukorelly egész regényművészetének patriarchális jellegére, és ennek mélységes problematikusságára. Azok, mint e recenzió írója is, akik számára a nők korántsem elsősorban szexuális tárgyakat jelentenek, hajlamosak rá, hogy bizonyos idegenkedő viszolygást érezzenek olvasás közben. Ahogy Melhardt Gergő fogalmaz: „[Kukorelly szövegeinek világa] oly erőteljesen maszkulin jellegű, patriarchális, heteróférfi-központú, a nőket oly mértékben gondolkodni képtelen lényként és kizárólag a szexuális aktus tárgyaként (vagy anyaként) elgondoló, a nőt a női testre (általában kizárólag a mellre) mint a vágy tárgyára egyszerűsítő, és cselekvőként kizárólag férfiakat megjelenítő világ, hogy a belőle kiolvasható világképnek szerintem nagyon finoman fogalmazva is kezd lejárni a szavatossága.” Miközben az említett recenzens véleménye szerintem is bámulatos pontossággal fogalmazza meg ezt a problémát, a magam részéről hajlamos vagyok vitatkozni vele. Egyéni világképként tekintve rá okkal háborodhatunk föl ezen az elbeszélői hangon; kortünetként tekintve rá azonban akár hiteles és sokatmondó voltát is kiemelhetjük. A Kádár-kor világa a nemi sztereotípiák terén nagy valószínűséggel még a megelőző, konzervatív korszakokéhoz képest is megcsontosodottabb ideológiát közvetített. Mert míg mondjuk a két világháború között a hivatalos világ szintén mélyen patriarchális alapokon állt, az ezzel párhuzamosan létező kultúra kifejezetten sokféleképpen lazított ennek a konstrukciónak a merevségén. A „kommunizmus” azonban szisztematikusan fojtotta el a hivatalos ideológia ellenében létrejöhető alternatív identitások lehetőségét, és ez természetesen a nemi szerepfelfogásokat éppen úgy érintette, mint minden mást. A könyvben ábrázolt világ így inkább annak felismeréséhez segíthet hozzá, hogy a társadalomban máig élő ideologikus nemi szerepek hogyan gyökereznek egy elfojtásra épülő rendszer mindennapjaiban. Ez pedig korántsem érdektelen vagy lejárt szavatosságú felismerés.

A nemi szerepek ideologikussága persze csak egyetlen szegmens. A regényben megképződnek másféle identitások is; megismerjük a „reakciósok”, a „prolik”, a „zsidók”, a „komcsik” és egyéb hasonló módon (nem feltétlenül az elbeszélő által, de ha az elbeszélő által, akkor is jellemzően ironikusan) megcímkézett társadalmi csoportok hétköznapjait, életkörülményeit, életfelfogásának néhány jellegzetes elemét. Az ironikus eltávolítás lényege az, hogy ilyen csoportok valójában már nem léteztek, csak a nyelv hozta létre őket; mert bár természetesen voltak (akár jelentékeny) életszínvonalbeli különbségek az egyes családok között, de ezek korántsem kulturális kódok mentén szerveződtek, a kultúra széttört, minden egész eltörött (természetesen megjelenik az Ady-idézet a regényben is), és ami valójában van, az széttört limlomok kaotikus halmaza, melynek neve: kommunizmus. (Az elbeszélő szerint „minden kommunizmus” volt.)

A legnagyobb irónia ennélfogva a „haladás” szót kell hogy érintse. Ez a veretes és különféle baloldali ideológiák által előszeretettel használt és túlhasznált fogalom a Kádár-kornak is sűrűn emlegetett szava volt. De ha valami a korra éppen nem volt jellemző, az a haladás. Itt kap többletjelentést a regény formai játéka, és itt érezhető leginkább, mennyire nem öncélú posztmodern játék csupán, mennyire a regényben ábrázolt kor lényegét ragadja meg. Hiszen ez az egész regény sem halad semerre. A történetek elindulnak, aztán folytatódnak, majd mégse folytatódnak, egy-egy eseménynek az elbeszélő háromszor-négyszer is nekiindul, de az egész nem fut ki sehova. Az egész teljesen értelmetlen. Abszurd. Még csak lineáris előrehaladás sem látszik (azaz a híres Kosztolányi-mondást parafrazeálva, még csak a „sír felé” sem haladunk… nota bene: igen gyakran megtudjuk a könyv egyes lapjain, hogy az említett szereplők már nem élnek; de az életük vége egyiküknek sem kiteljesedés), 1960-ból visszaugrunk 1940-be, majd előre 1970-be, aztán ismét vissza 1960-ba, és így tovább, voltaképpen azonban bármelyik bekezdés bármelyik fejezetbe bekerülhetne. Bármilyen témájú regényben ez öncélú játék is lehetne; a Kádár-kor regényében fundamentális jelentőségű.

Persze mozogni mozgunk, ha nem is haladunk. A szereplők (nyilván csak a fiúk, de a többiek, ugye, nem számítanak) fociznak például. Van, hogy a „hatker” egyik foghíjtelkén, ahol szét van szórva mindenféle szemét, rongy, törött bútorok, széttört üvegek. Hadd idézzünk hát befejezés gyanánt még egy jellemző részletet a (3.36)-os számú bekezdésből, mely éppen ezt a furcsa focizást tematizálja, ugyanakkor valamiképp nyilvánvalóan egy egész évszázad történelmét is szimbolizálhatja, ha úgy akarjuk:

„Tanítás után az osztály háromnegyede kiföldalattizott a Ligetbe focizni. A Hunyadi tér is jó lett volna, de ott a Simonyi bandája mindenkibe belekötött. A Vörösmarty utcai galeri a Szondy sarkán tanyázott, egy lebombázott ház helyén. Egyszer bevették maguk közé (K)-t, nem volt ki a csapat, de az túl vad volt, hamar elfajult, üvegcserepek, téglatörmelék közt játszottak, nem jutott eszükbe, hogy összetakarítsák, perceken belül dőlt [a] vér.”