Séta Velencében
Götz Eszter írása
Furcsa kis kötetet adott ki nyár elején a Ludwig Múzeum.
A borítóján egy láthatóan századfordulós
figura mosolyog, mögötte elmosódott a látvány, alig kivehető, hogy a velencei
Szent Márk-székesegyház boltíveire süt a napfény, de igazán csak a lába előtt topogó
galambokról lesz nyilvánvalóvá, hogy Velence legnagyobb terén áll. A könyvecske
címe: Minden más városnál városabb – 100 bejegyzés Velencéhez. A
szerzője Boros Géza művészettörténész, hosszú évek óta a Velencei Biennálé
Irodájának vezetője a Ludwig Múzeumban, és persze egyike azoknak, akiket a
vízre épült város örökre rabul ejtett. A mosolygó férfi a borítón ugyancsak
Velence-szerelmes: Maróti Géza építész, ő tervezte a velencei Népkertben, a
Giardiniben álló Magyar Pavilont, azt a házat, amelyikben 1905 óta évről évre a
magyar kiállítások mutatkoznak be.
A kötet azonban egyáltalán nem a képzőművészetről vagy az építészetről, még kevésbé a Velencét jó ideje meghatározó biennálékről szól. Boros Géza szövegtöredékekkel közelíti meg Velencét: Thomas Mann, Márai Sándor, Szerb Antal, Kosztolányi, Jókai, írók és várostervezők, építészek és filozófusok bejegyzéseit a saját impresszióival fűzi egybe.
Hagyományos értelemben nincs eleje és vége, bárhol, bármikor felnyitható ez a zsebben, kézben jól elférő, tengerkék kis könyvecske, ugyanúgy rögtön az élmény közepében találja magát az olvasó. Ne is nevezzük olvasónak, mivel a szövegek csupán a képeket kísérő csöndes elmélkedés-foszlányok. Boros Géza régóta gyűjti a Velence-fotókat, és a saját archívumához most csupa olyan képet kínál, amelyek a neten szabadon elérhetők, a Fortepantól a Wikimediáig, vagy a Getty archívumig sokféle kollekcióból merít – talán mert azt a Velencét szeretné bemutatni, amelyik mindenkié. A koporsószínű gondolákat, a kézzel festett utcatáblákat, a Szent Márk téren galambokból dizájnolt vodka-reklámot és a száradó bugyikat a 15. században épült munkás „lakótelep” ablakai előtt, ami a digitális korban is ugyanúgy néz ki, mint 600 évvel ezelőtt, talán csak a bugyik mérete lett kisebb. A nagy tengerjáró hajókat, amelyeket néhány éve már kitiltottak a városból, de aki korábban járt ott, jól ismeri azt a szürreális élményt, amikor ezek a hatalmas építmények lehorgonyoznak a törékeny Velence közepén, és mintha magukhoz láncolva lassan elhúznák a tengeren az egészet. Jellemzően sok úgynevezett sztereófotót használ, olyan kettős látképeket, amelyek egymásra vetítve térhatású látványt hoznak létre. De így, síkban egymás mellett két, szinte teljesen azonos képet látunk – mintha a fotó egyszerisége csődöt mondana, és újra meg újra ugyanazt szeretnénk látni, mintha nem hinnénk a szemünknek.
Látunk vaporettóban utazó urakat és hölgyeket, a Lidó híres Hungária szállójának teraszán mulató társaságot az 1930-as évekből, a Velencei Filmfesztiválra autóval érkező Paul Newmant és Banksy híres graffitijét a tengerbe fulladt menekült gyerekről, vasoszloppal megtámasztott hatalmas mandulafenyőt és a Partizánlány vízzel elöntött, fekvő alakját. Hadgyakorlatot a velencei tetőkerteken és első világháború ágyúgolyók nyomait, hidakat és kőoroszlánokat, Dalí-kiállítás plakátját a szemeteskuka oldalán és Pink Floyd-koncertet a vízre épített színpadon. Amit nem látunk, az a mindenkori turisták Velencéje. Ahogy belemerülünk a könyvbe, egyre pontosabban érzékeljük, hogy a szerző csupa olyan képet válogatott ide, ami más, mint az egyszeri Velence-látvány. Nem a híres templomokat és látványosságokat mutatja meg, hanem a város legelső papírboltját, egy házat, amit három oldalról ölel körül a víz, egy könyvesboltot, aminek a hátsó kertében régi könyvekből épített lépcső tetejéről lehet kilátni a csatornára; falragaszokat, bicikliket és padokat. Nem a kötelezőket, hanem azokat a pillanatokat, amelyek Velencét Velencévé varázsolják. És nem próbálja megfogalmazni, ahogyan a sok-sok szerzőtől válogatott idézetek sem állítások, csupán körülírások.
Velence légifelvételről, 2012. Forrás: Wikimedia Commons
Megjegyzések
Megjegyzés küldése