Séta Velencében

 

 Götz Eszter írása

 

 

Furcsa kis kötetet adott ki nyár elején a Ludwig Múzeum. A  borítóján egy láthatóan századfordulós figura mosolyog, mögötte elmosódott a látvány, alig kivehető, hogy a velencei Szent Márk-székesegyház boltíveire süt a napfény, de igazán csak a lába előtt topogó galambokról lesz nyilvánvalóvá, hogy Velence legnagyobb terén áll. A könyvecske címe: Minden más városnál városabb – 100 bejegyzés Velencéhez. A szerzője Boros Géza művészettörténész, hosszú évek óta a Velencei Biennálé Irodájának vezetője a Ludwig Múzeumban, és persze egyike azoknak, akiket a vízre épült város örökre rabul ejtett. A mosolygó férfi a borítón ugyancsak Velence-szerelmes: Maróti Géza építész, ő tervezte a velencei Népkertben, a Giardiniben álló Magyar Pavilont, azt a házat, amelyikben 1905 óta évről évre a magyar kiállítások mutatkoznak be.

                                   Velence, a Magyar Pavilon bejárata a Giardiniben, sztereofotó, 1909

Forrás: Fortepan / Schoch Frigyes

A kötet azonban egyáltalán nem a képzőművészetről vagy az építészetről, még kevésbé a Velencét jó ideje meghatározó biennálékről szól. Boros Géza szövegtöredékekkel közelíti meg Velencét:  Thomas Mann, Márai Sándor, Szerb Antal, Kosztolányi, Jókai, írók és várostervezők, építészek és filozófusok bejegyzéseit a saját impresszióival fűzi egybe.

Hagyományos értelemben nincs eleje és vége, bárhol, bármikor felnyitható ez a zsebben, kézben jól elférő, tengerkék kis könyvecske, ugyanúgy rögtön az élmény közepében találja magát az olvasó. Ne is nevezzük olvasónak, mivel a szövegek csupán a képeket kísérő csöndes elmélkedés-foszlányok. Boros Géza régóta gyűjti a Velence-fotókat, és a saját archívumához most csupa olyan képet kínál, amelyek a neten szabadon elérhetők, a Fortepantól a Wikimediáig, vagy a Getty archívumig sokféle kollekcióból merít – talán mert azt a Velencét szeretné bemutatni, amelyik mindenkié. A koporsószínű gondolákat, a kézzel festett utcatáblákat, a Szent Márk téren galambokból dizájnolt vodka-reklámot és a száradó bugyikat a 15. században épült munkás „lakótelep” ablakai előtt, ami a digitális korban is ugyanúgy néz ki, mint 600 évvel ezelőtt, talán csak a bugyik mérete lett kisebb. A nagy tengerjáró hajókat, amelyeket néhány éve már kitiltottak a városból, de aki korábban járt ott, jól ismeri azt a szürreális élményt, amikor ezek a hatalmas építmények lehorgonyoznak a törékeny Velence közepén, és mintha magukhoz láncolva lassan elhúznák a tengeren az egészet. Jellemzően sok úgynevezett sztereófotót használ, olyan kettős látképeket, amelyek egymásra vetítve térhatású látványt hoznak létre. De így, síkban egymás mellett két, szinte teljesen azonos képet látunk – mintha a fotó egyszerisége csődöt mondana, és újra meg újra ugyanazt szeretnénk látni, mintha nem hinnénk a szemünknek.

 

                Velence, Canale di Cannaregio, Ponte dei Tre Archi, 1900

           Forrás: Fortepan / Szalai Teréz

Ahogy a könyv nem kezdődik el, úgy nem is fejeződik be; nem útvonalat vagy történetet, időben és térben leírható folyamatot ragad meg, hanem éppen ezek ellenkezőjét: az állandóságot. Azt az állapotot, ami a világnak ezen a helyén éppenhogy megszünteti a teret és az időt; ahol a sétáló távolságok helyett szinuszgörbékben fogja fel az utcák, csatornák, hidak, lépcsők rendszerét, és ahol  a 11. század óta itt álló Szent Márk székesegyház kupolája és Laura Biaglotti Venezia-parfümös üvegcséje pontosan ugyanazt az érzést hívja elő, de még a szerző asszociációja Makovecz Imre hagymakupolás makói fürdőjéről is idevalónak, sőt természetesnek tűnik. Velence és a Velence-érzés ugyanis egyszerre jön át Boros saját és hozott szövegein, a maga készítette vagy gyűjtötte fotókon és a világhálóról lehívott képeken. Egy 1902-es fotón a ledőlt középkori Campanile romhalmazát látjuk, a következőn pedig az újraépített másolatot. A romkupac tetején egy öltönyös férfi mászkál, Boros ezt a jól elkapott pillanatot jelöli meg korszakhatárként: „Ekkortájt, a századelőn indult el a turisták máig szűnni nem akaró áradata. Első képviselője talán már ott is van a képen. a törmelékhegyen felfelé igyekszik, hogy megörökíttesse magát a fotóssal.”

        Velence, a Riva dei Sette Martirin álló Marinarezza házak, 1907

Forrás: Fortepan / Zichy

Látunk vaporettóban utazó urakat és hölgyeket, a Lidó híres Hungária szállójának teraszán mulató társaságot az 1930-as évekből, a Velencei Filmfesztiválra autóval érkező Paul Newmant és Banksy híres graffitijét a tengerbe fulladt menekült gyerekről, vasoszloppal megtámasztott hatalmas mandulafenyőt és a Partizánlány vízzel elöntött, fekvő alakját. Hadgyakorlatot a velencei tetőkerteken és első világháború ágyúgolyók nyomait, hidakat és kőoroszlánokat, Dalí-kiállítás plakátját a szemeteskuka oldalán és Pink Floyd-koncertet a vízre épített színpadon. Amit nem látunk, az a mindenkori turisták Velencéje. Ahogy belemerülünk a könyvbe, egyre pontosabban érzékeljük, hogy a szerző csupa olyan képet válogatott ide, ami más, mint az egyszeri Velence-látvány. Nem a híres templomokat és látványosságokat mutatja meg, hanem a város legelső papírboltját, egy házat, amit három oldalról ölel körül a víz, egy könyvesboltot, aminek a hátsó kertében régi könyvekből épített lépcső tetejéről lehet kilátni a csatornára; falragaszokat, bicikliket és padokat. Nem a kötelezőket, hanem azokat a pillanatokat, amelyek Velencét Velencévé varázsolják. És nem próbálja megfogalmazni, ahogyan a sok-sok szerzőtől válogatott idézetek sem állítások, csupán körülírások.

      Banksy műve, a hajótörést szenvedett gyermek a Rio de Ca’ Foscarin a 2019 novemberi nagy árvíz idején. Forrás: Wikimedia Commons / Marconatolli

Ennek ellenére, sőt éppen ezért, kiváló útikönyv, hiszen az atmoszférát ragadja meg, a séta, a figyelem művészetét adja át finom, oldott hangulatával, észrevétlenül. Az utolsó kép egy 1885-ös panorámafelvétel, az oldal tetején, egy 10 centi hosszú, 1 centi széles csíkban. Még nagyítóval sem sok látható belőle, és magyarázat sincs hozzá. Ám mielőtt becsuknánk, fölfedezzük, hogy a hátsó borítóban egy kis kukucskáló lyuk mögött leporelló rejtőzik, rajta ugyanez a panorámafotó, másfél méter hosszú változatban. A gesztus igazából a szerző ars poeticájaként működik: keresd a szokatlan helyeket, nézd máshogy, amit látsz és megtalálod a lényegét.

         Velence légifelvételről, 2012. Forrás: Wikimedia Commons